Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 16.)
soványka, hosszú szőrű, kókadt fejű, elázott lovacska volt a szekérbe fogva. Gyerek markolta a ló kantárszíját és ijedten bámult ránk, amikor elhaladtunk. A sofőr nagy hangon, gesztikulálva magyarázott, anélkül, hogy bárkihez fordult volna. Mindenkinek szólt, amit mondott s kinek-kinek saját dolga lett, hogy elcsípje belőle magának azt, amit fontosak tart. Én természetesen semmit nem fogtam fel belőle, de a tolmácsnőhöz világért nem akartam kérdéssel fordulni. Éppen kimosakodóban-kitörülközőben volt könnyeiből s még a lélegzetemet is visszatartottam, nemhogy megzavartam volna. Magától szólalt meg náthásán és apró, szakadozó lélegzettel. A sofőrt fordította, aki az útviszonyokat szidta, meg a szekeres fatolvajokat, akiket én építőknek gondoltam. Továbbra is görnyedten ült a tolmácsnő, de láthatóan erőfeszítéseket tett, hogy szabaduljon gyötrelmes helyzetéből. Kiegyenesítette a derekát, de elfordította tőlem az arcát, nyilván arra törekedve, hogy ne láthassam. S egyszer csak teljes hangerővel kiáltott a sofőrre, hogy álljon meg. Imára kulcsolta kezeit és többször kiáltotta, végül suttogta:- Istenem! Kisütött a nap! Letekerte az ablakot. Mindannyian követtük és csodáltuk a természetet. A leglengébb ködfátylak is eltűntek, fényesen és tüzesen sütött a nap, kék volt az ég. A sofőr az út szélére kormányozta az autót, ahonnan völgyre láthattunk. Lent, a mélyben folyó haladt célja felé s megapadt medrében kacskaringósan, szabadon, sur- ranósan nyargalt sok-sok, tündöklő patak. Az átlátszó vizek alján kavicsok tarkállot- tak. A víz által nem borított hátságok, emelkedések, egyszóval az egész völgyteknő, fel egészen a hegyoldal felső pereméig, ahol mi álltunk, merő fűszőnyeg. 11
