Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - "Zászlók helyett is lobog a hajam". Tóth Erzsébet: Gyertyaszentelő
Tiszatáj, 1982/7. í érfi költők lenni. Tóth Erzsébet sohasem erőlteti, nem érezteti, hogy ő azt írja meg, amit a férfiak nem tudnak; ír, mint egy felnőtt ember, úgy válaszol a világnak, aztán ránk bízza, ha tudni akarjuk, mi benne a női; talán az apróságokhoz, a testiséghez való érzékenyebb viszony, de az sem biztos. A férfi nem lesz feminimebb ugyanettől. Természetessége, őszintesége nyomán eljuthatunk szívéhez. Én Weöres Sándor Psychéjében találtam az őszinteségre magyarázatot, példát abból az időből, mikor olyan álarcos volt a költónők divatja, akár a farsangi karneválon. Psyché őszintesége azért olyan botrányos, s a mai költőnők legjobbjaiban azért olyan természetes. Tóth Erzsébet őszintesége alkati szerencséje. Szerencséje, mert megértette, az őszinteség alapfeltétel. Biztatást kapott erre elsősorban Csoóri Sándor költészetéből, a mediterrán nagyvonalúságból, a szabadság nyári égöve alól. Ha Csoóri közvetlen elődnek tűnik is, hatása rokoni és nem fölérendelt. Én örülök, hogy Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky nemzedéke után a fiatalabb Csoóri egy alakuló költészetre világíthat, egy érett életmű a másik egyéniségének kialakulására serkenthet. S ha a magyar líra úgy gazdagodik, hogy nem idegenesül. Mindig volt valami rokonságunk a mediterrán, ó- és újlatin költészettel, a franciával és az olasszal, később a spanyollal és a latin-amerikaival. Csoóri által Apollinaire, Paul Éluard üzen Tóth Erzsébetnek többek között. De érti Kassák repülő nikkelszamovárjának duzzogásait is. Nem szereti a homályt, a titkok között kalandozik, hogy megfejthesse. Ezért tűnik titokzatosnak. Magyarországon az évszakok pontosan meghatározottak, mégis az egész kötet összhatása májusi, nyári, kora őszi; tele rózsával, orgonával, húsvéti bokrokkal, őszirózsával, meggyfával, búzavirággal, nárcisszal, dáliával — a fenyőfa is karácsonyfa, boldog zöld. A virágoknak nincs egyéniségük, nem valami növény- határozóból valók; nedvük, színük, illatuk belefullad a versbe és szétárad. A boldogtalanságot szinte boldoggá teszi a költeményben. Különös, hiszen tartalmai már-már halálosan végzetesek, félelemmel teljesek, menekülők, tehetetlenül itthon maradók, egyszerre belenyugvók és lázadók. De a valóság képei ennek a lelkiállapotnak az ellentétében; a lélegzet erős, a határ tágas, tengeri, majdnem határtalan. Ha alap- helyzetből indít, inkább belső alaphelyzet az. Bár szoba és kert, nagymamás gyerekkoremlékbe kétségbeesetten rohanó Tokaj-expressz; a félelem ágyáról egészen Kaliforniáig utazhat, a jövős jelenbe majdnem valóságosan. Rabszolga szabadságdalok, szabadságképzetűek. A versszerkezet ebben az indulatban sorakozott menet, előre s visszafutás. Fölemeli karját és első szavára versbe indul a világ. S az indítás után a lényeg kicsokrosodik a belső szabályok szerint, s mindig annyira, amennyire telik az indulatból. Szinte az egész könyv egy szaggatott hosszú vers. Egy végtelen vers közepe a címe első kötetének, Paul Éluardnak van egy Véget nem érő költeménye, s a Gyertyaszentelő kötetnek van egy Pillanatképek című ciklusa a végtelen vers közepén. A líra természetét a Pillanatképeket koszorúzó fonatban érzékelem a legnyilvánvalóbban, szinte kergetem egyik rátalálásommal a másikat. A líra minősége a Pillanatképekben sűrűsödik. Ne tévesszen meg a cím kicsit lefokozó jelentése. Talán azért nevezi Pillanatképeknek, mert kis versek, ám itt a túlírás is kevesebb, a belső szabály jobban határoz, s olyan pillanatokat metsz ki az időből, a végtelen versből, hogy a gyönyörűségtől és a kíntól megborsódzik a hát (arckép, balzsam, napraforgó, elégia, katona). (katona) Börtönbe velem, bilincset rám. Súlyos, fekete ajtók védjenek, őrizzenek nekem az eljövendő ütközetre egy metsző, hideg síkot, ahol felvonulhatok. Mert ebben a kánikulában paradicsommal dobálnak a gyerekek, züllik a csontom, züllik a szívem, naponta összeesem. És nem tudom fölnevelni mosolygó szemetek előtt farkasaimat. Én még tartom a József Attila-i törvényt: a vers a világegyetemből mikrokozmosz legyen! De ha a mai fizikai világképet elfogadom, ha az új vers világképet ahhoz hasonlítom, meg kell értenem a belülről Mguló határtalan, kompozíció nélküli költészetet is, míg szívemnek kedvesebb az emberi lépték, az emberrel szerkezetében azonosuló alkotás, hogy az életműben minden egyes résznek legyen egyénisége. Tóth Erzsébet új versei közül azért tetszenek jobban a Pillanatképek, az Érted és érte, mikor olyan egyértelműen találja meg a formát a táncban, hogy egyetlen mozdulattal az országon kívüli bentivé csempészhető, azért tetszik különösen a Diófa, a Farkas utca, ahol mintha vándortarisznyába csomagolná minden- séghozományát. A Csendéletben nem érzek semmi külsődlegesét, csak az önmegvalósítás akaratát, akár a gyümölcsben, melyhez hozzáképzelhetem, és Tóth Erzsébet megteszi velem, minden hitemet, kétségbeesésemet, kétségemet személyem, környezetem, hazám, emberiségem szorító ölelésében. A Csendélet első sora: Itt vagy még. Mint egy szélesre nyitott kapu, betódulhat a vers az itt vagy és a még között. Az alaphelyzet ideiglenessé tágítva, a jelen a jövő időbe oltva, még tél és majd tavasz: „a szekrény tetején fenyőágak, de már egy csokor hóvirág is itt van ’. Semmi rögzülés, megmozdul minden, a sorok a címet megtagadják. A költő átlelkesíti a világot magával: „minden fában magadra ismersz: meghalnak és újra élnek”. Antropomorf méhek, fecskék, orgonák között a haláltudó ember ólomnehéz magánya, akinek „jó lenne megtagadni ezt az elrendelést”, jó lenne válogatni”, „jó lenne irigyelt, távoli zenékre suhanni, forogni”, de nem lehet, mert itt van és még van itt, „és fekete fátylaid mögött virágzás jön, mint a végzet”. Teljes kompozíció. (Magvető.) ÁGH ISTVÁN
