Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról

telenjében. Személyes kapcsolatunknak alighanem legmegrendítőbb eseménye az volt, amikor végigolvasva a Láncok a csuklón című - mijét is? - vallomását, emlékiratát, vendégszöveg gyűjteménynek álcázott gyónását, amire még szegény Mátis Lívia bátorította, felhívtam telefonon hajnalban a Budapest-Szombathelyi gyorsvonaton és végigbeszéltük, a térerőhiánytól meg-megszakasztva a három órát - testi valónkban mind jobban távolodva, lélekben mind jobban közeledve... És ha már a

legendás szerkesztő asszony neve leíródott: egyike volt ama keveseknek, akik Tóth Erzsébetet kiadóként feltétel nélkül támogatták, biztatták (nő létére egy női szerzőt...) - az ő temetése napján és annak lidérces éjszakáján szintén egymás közelében voltunk.

Egy biztos, amit nem tudom, sajnálom vagy inkább szégyellnem kell, mostanáig csak olvasója voltam verseinek, nyilvánosan soha nem próbáltam értelmezni őket.

B. P. Nos, látod, azt hiszem, itt mutatkozik először élesen az a generációs különbség, amiről korábban beszéltünk. A „szentendrei beszéd” szinte fogalomként él Számodra, szintén fogalommá lett a Lakitelek-vers - számomra Tóth Erzsébetnek ezek a közéleti írásai, munkái jelentettek újdonságot. Verseit ismertem elsősorban, nem mellesleg azért, mivel az „arctalan nemzedék” egyik meghatározó alakja a kérdésre, hogy kit tart a legjelentősebb költőnek önnön nemzedékéből, szinte gondolkodás nélkül mondja azonnal Tóth Erzsébet nevét. Az alakuló életműnek ez a lírai szegmense va79