Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

viselhettek szuverén szakmai álláspontot. Kivételként talán csak a végleg Debrecenbe száműzött Bartha János és a pesti egyetem különös alakja - e sorok írójának felfogását életre szólóan meghatározó tanára Mezei József jelentett. S talán még az Irodalomtudományi Intézet olyan szakmaszélre sodort kitűnőségei, mint pl. Martinkó András. Megjegyzendő, hogy a Spenót első hat kötetének rapid megjelentetése a szakmai fölkészültségnek, az előkészítő munka alaposságának is bizonyítéka - különösen a folytatás, a Sóskának becézett ugyancsak hatkötetes, anyagát 1945 és 1975 között vizsgáló, kiadvány felől nézve. Ez utóbbinak a kötetszámozás szerint így alakult a megjelenése: 1981,1986 (két kötetben), 1990 (két kötetben), 1982. Mindent összevetve a nyolcvanas évtizedben ez a kiadvány politikai aggályoskodásából következő szakmai elefántiázisa ellenére - vagy tán éppen azért is - jelentős hatással nem volt az irodalmi köztudatra. (Egy minap megjelent könyv - Simon Zsuzsanna: A Nagyboldogasszony úttól a Ménesi útig, 2011. - az Irodalomtudományi Intézet dokumentumaiból jelentős mennyiséget válogat a kétszer hat kötetes szintézis mögötti szakmai, és még inkább politikai viták bemutatására. Magam is voltam olyan megbeszélésen, ahol a szerkesztővel, Béládi Miklóssal a lektorok úgy viselkedtek, mintha valami bolsevik számonkérő szék elé lett volna citálva. De a második hat kötetbe nemcsak ő „halt bele”, hanem Sőtér István és Király István is.)

A Spenót hangsúlyos emlegetésének természetesen nem csak személyes, illetve szakmatörténeti okai vannak. A mai - olykor bizony az öngerjesztés gyanúját is felvető - kánon-viták gyakran futnak bele annak a taglalásába, hogy a kánonok folyamatos halmozódása és kiürülése, a normaállítás és ezen belül a nemzeti narratívához való csatlakozás, maga a kánon és a kulturális emlékezet végtelenül sokféle problematikája stb. miként vezet szükségszerűen a történet és a fejlődés viszonyának dilemmájához. Azaz: lehet-e nemzeti (vagy akármilyen) irodalomtörténetet írni. A posztmodern idők mai szakasza határozott nemmel válaszol erre, álláspontját olyan nagy és sajátosan „preferált” munkával bizonyítva, mint a Magyar irodalom történetei I—III. (2007.) A Spenót állami és - tagadhatatlanul - nemzeti vállalkozás volt. Nem érezte tisztjének, hogy a történeti szintézis filozófiai megalapozottságával foglalkozzék: anyagát adottként kezeli, egy szolid és visszafogott köztörténeti és eszmetörténeti háttér előtt, némi komparatista utalásokkal, mindazt be akarja mutatni, amit a tudomány és az irodalmi ízlés a magyar irodalom századaiból emlékezetre méltónak ítélt. Tehát kanonizált. Persze kötetenként eltérő hitelességi fokon - jellemző, hogy a Klaniczay Tibor szerkesztette első két kötet olyan „hálót” alkotott, amelybe még ötven év után is „beleférnek” az újabb felfedezések, viszont az utolsó kettőből sorra hullanak ki a nevek. Annak ellenére kell észlelnünk ezt, hogy jó pár XIX-XX. századi írónkat - Madách, Babits, Kosztolányi, Kassák stb. - éppen ez a kiadvány rehabilitálta az ötvenes éve elejének kíméletlen kánonromboló (és „kánonforszírozó”) sztálinizmusa után.

A Spenót megjelenésekor azonban - és ez a tény már közvetlenül kapcsolódik ebben a gondolatmenetben a kánonok kérdésköréhez - volt egy figyelmen kívül hagyhatatlan tudományos alternatíva. Amely ha némán is, de szemben állt az akadémiai nagy összefoglalás diszkréten marxizáló, az osztályharcos szempontokat ügyesen elsimító, de azért el nem vető, ám (főleg a régebbi szakaszok esetében) a stílus- és művelődéstörténet

66