Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt
A személyes élmény, amely ennek a háttérelőadásnak az elfogadására késztetett, annyi, hogy egyetemista éveim kezdete egybeesett a Spenótnak nevezett hatalmas irodalomtörténeti összefoglalás megjelenésével. És az ez után következő ötven évben- még kimondani is szörnyűséges... - közvetlenül, szerkesztői, kultúrpolitikai és irodalomértelmezői, kritikusi és szervező munkám során mindazokkal a jelenségekkel- szerzőkkel, művekkel, elméletekkel, oktatási és kultúrstratégia ügyekkel - kapcsolatba kerültem, amelyek a mai állapotokhoz vezettek. Megjegyezhetem, hogy oly hosszú ez az irodalomtörténeti korszak, hogy nemcsak szakaszolható, hanem olykor bizony kegyeleti esemény is, nagyon sok szereplőre - barátra, tisztelt mesterre - már mint néhaira emlékszem vissza. Hogy az időtávot érzékeltessem: első kritikáim egyikét egy olyan élő író könyvéről írtam, aki Temesváron tegeződött a pályára még ki nem lépett Adyval... A gimnáziumban - felfoghatatlan okokból - Tóth Árpád volt az osztály névadója, akit akkortájt legalább olyan nagyság- rendű költőnek véltünk, mint Kosztolányit, aki majdhogynem „indexen” volt - mára már azonban ő is olyan tűnőfélben lévő kedves verselő, mint a Nyugat másik reprezentánsa, a szegény Juhász Gyula. És a legutóbbi időben egyike - sőt az egyik legbutáli- sabban fogalmazó kritikusa - lehettem annak a irodalmár társaságnak, amelyik itt az írószövetségben oly kimerítő bírálatban részesítette a Magyar Irodalom Történetei című kiadványt, amely nyíltan a Spenót (és hatkötetes folytatása) teljes érvénytelenségét deklarálta és „leváltását” szorgalmazta. így kerek ez a történet. És hát azért említsük meg a mostani igazán provokatív aktualitást: napjaink Tormay-kultusza (ama bizonyos Tormay-olvasás) hogyan volt képes áttörni idestova háromnegyed évszázad csendjén és politikai ellenállásán, és persze egy - vagy több - hatalmi kánon keretein. A kánon kérdéseit (és ehhez kapcsolódóan pl. az irodalomtörténetírás dilemmáit, egyáltalán „lehet-e irodalomtörténetet írni” szkepszisét) szemügyre vevő magyar és nem magyar értekezések zömére az jellemző, hogy a teória elsöprő fölényben van a konkrét anyagismertetéssel szemben, ez utóbbi szinte mindig merőben illusztrációként, alkalmi példatárként van jelen. Továbbmenve: a legtöbb tanulmány azzal kezdődik, hogy a szerző sorra veszi azokat az ellentmondásokat, amelyeket ezen a területen tisztázandónak vél, és nem ritkán a kényszerű erőfeszítés nem is teszi lehetővé, hogy néhány sovány következtetésnél többre vállalkozzék az értekező. Jóllehet most egy konkrét irodalmi ízlés- és kánonprobléma körüljárása a dolgunk, vagy legalább is némi surló fények megvillantása annak mögöttesére, elöljáróban nem tehetjük meg, hogy röviden, egy-két elemi definíciós mondatot ne rögzítsünk, és egy-két olyan dilemmát ne érintsünk, amelyeket a mostani tapasztalati „anyag”, a XX. századi magyar irodalom is fölvet. (Némi előzményeket és a legújabb fejleményeket is érintve.) Mi is a kánon? Próbáljuk meg közös nevezőre hozni a számos definíció leghasználhatóbb elemeit. A kánon egy adott közösség (vagy közösségek) által jóváhagyott és strukturált (vagy esetleg csak véletlenszerűen egymás mellé került) értékesnek állított szövegek (szerzők, beszéd- és eljárásmódok) halmaza. Azaz megértetten jóváhagyott 61
