Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Szép a halál?
Az esztétikai eltávolítás esetében a három fenti szempontnak valamifajta összeolvasására vállalkoznék. Az állítás lényege az, hogy a valóságban megtapasztalt halál és a művészi közvetítéssel átélt halál tapasztalata mediálisan különbözik, s ez okozza a rá adott reakcióink eltérését. Amikor a halál műalkotásba zárva jelenik meg előttünk, nem pedig a maga közvetlenségében, ez biztosíték arra, hogy ne váltsa ki a szokásos egzisztenciális válaszreakciót belőlünk. Sőt, a szerző azt is eléri, hogy inkább a műalkotásokkal kapcsolatos szokásos beállítódásunkkal viszonyuljunk hozzá. Márpedig a műalkotással szembesülve tudatában vagyunk annak, hogy ami érdeklődésünkre számot tarthat, az nem önmagában a téma (jelen esetben a halál), hanem a téma, ahogy azt a műalkotás „megformálja”. Vagyis, mint azt az esztétikai tradíció már annyiszor elmagyarázta, ebben a médiumban (diskurzusformában, nyelvjátékban, stb.) a megjelenítés módja legalább olyan jelentőséggel bír számunkra, mint a téma. Ennek tudata megosztja figyelmünket a beszéd tárgya és módja között, ami a közvetlen érintettség hiánya révén félelemérzésünket is a kívánt szintre tudja csökkenteni. Hogy miként működik a befogadásnak ez a méta szintje, (hisz már nem kizárólag a közvetlen üzenet dekódolására irányul a befogadói figyelem), azt jól írja körül Hume-nak a tragikus katharszisz működésére vonatkozó leírása: „a különleges hatás a szárnyaló szavakból következik, amelyekkel a szónok e gyászos eseményt elénk tárta. Tehetség, mely nélkülözhetetlen a dolgok élénk színekkel való ecseteléséhez, mesterségbeli tudás, mely képessé tesz a megindító részletek csokorba szedésére, s ítélőerő ezek megfelelő elrendezésére - nos, a kifejezőerővel és a szónoklás lüktető szépségével együtt ezeknek a fennkölt képességeknek az alkalmazása a közönség körében a legnagyobb elégedettséget sugározza szét.” Majd hozzáfűzi a skót filozófus: „Ezzel... ama borús érzések ösztönző ereje is megfordul, az örömet táplálja”.9 Persze, az világos, hogy ha a műfajelmélet felől próbáljuk a kulcsot megtalálni saját olvasói élményünkhöz - hogy tehát miért tetszik nekünk a halálról szóló beszéd, ha versben jelenik meg -, akkor Berzsenyinél lírai műfajok közt kell keresgélnünk: vagyis az elégia mellett mégiscsak az óda fogalma körül kell kereskednünk. Az elégia a schilleri koncepció szerint10 az értéktelített múlt (esetleg eszmény) és az értékhiányos jelen szembesítésén alapul, s a két idősík közötti feszültség adja lírai erejét, ám ha az elégia műfaji sajátosságaival magyarázzuk sajátos befogadói élményünket, akkor csak továbbadtuk a kérdést, de nem válaszoltuk meg. Akkor ugyanis úgy fog hangzani a kérdés, hogy miért okoz az befogadói örömet, ha az értéktelített múltat (eszményt) és az értékhiányos jelent egy lírai szöveg keretei között összevetjük. S mi a helyzet az ódával? Tudjuk, Kazinczy meglátta az ódát Berzsenyi versében. Ha az esztétikai distanciát e műfajból vezetjük le, akkor az érv az, hogy az emelkedett, patetikus hangnem eleve eltávolít minket a témától, s magára a megformálás, megszólalás módjára irányítja figyelmünket. Másfelől ez az emelkedettség maga is a fenséges fogalma felé irányítja a befogadót, hisz a fenséges eredetileg maga is egy emelkedett retorikai stílusregisztert jelentett. Ez az emelkedettség pedig elvezethet bennünket az esztétikai distanciálás klasszikus elméletéhez, amelyet Henry Home, Lord Kames esztétikájában olvashatunk.11 40
