Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 5. szám - Szabados Árpád: A negyedik fa

hisznek? Azt is gyakran mondta, ne lovaljam magam bele semmibe, amíg meg nem győződtem annak értékéről, igazságáról. De a meggyőződés előtt, ott a kétkedés. Rá kellett jönnöm, hogy különbség van a hit és aközött, amit elhiszek. Az előbbi emel- kedettebb, természetes állapotot jelent, az utóbbi hétköznapi használatra való. Botcsinálta filozófusként, úgy folytattam magamban, hogy a hit állandóan jelen van, de valamit elhinni, csupán átmeneti állapotban, célzottan lehet. Tehát, ez utóbbi, nincs mindig kéznél. Elő kell idézni.

Az írógépre - ha nem használta - mindig gondosan ráhúzta a fekete viaszosvászon tokot, és balra tolta az asztal szélére, hogy maradjon hely a jegyzeteléshez és a könyveknek.

Egyik napon, amikor a tolltartójában matattam, a ceruzák és a tollszárak között egy ceruza hosszúságú és vastagságú ágacskát találtam. A két végét lecsiszolták. Az egyiken, kézzel írott „P” betű volt. A tinta kicsit szétfutott, amint a fába beszívódott. Hiába kérdeztem róla, nem volt hajlandó válaszolni. Kivette a kezemből és visszatette. Annyit mondott, hogy majd időben megtudom. Évekig ott volt. Nem értettem mire jó. Azt sem láttam, hogy használta volna. Azután megjelent a második, hasonló ágacska a bütüjén „I” betűvel. Alig egy év múlva a harmadik, „B” betűvel. Eszembe jutott, hogy most jött haza Felvidékről. Úgy emlékeztem a második ágacska előtt is ott járt. A harmadikban nem voltam biztos. Megkérdeztem: kapcsolatban vannak az útjával? Bólintott, de éreztem, ennél többet nem tudhatok meg. Próbáltam a betűknek jelentőséget tulajdonítani, de semmi értelmes nem jött ki belőle, akkor sem, amikor, a térképen, ottani helységek nevét böngésztem. Pedig milyen egyszerű volt. Ma már nekünk kell egy ágacskát hazahozni, amire az „L” betű kerül.

Az eső könyörtelenül esett. Nem tudtunk elindulni, pedig csak egy napunk volt hátra. Eldöntöttük, ha cigánygyerekek potyognak az égből, másnap reggel akkor is fölmegyünk a hegyoldalra. Kicsit röstelkedve vallottuk be, hogy a városi lét elkényeztetett bennünket. Pedig zuhogó esőben is van élet, bizonyságul, a falubeliek, viharkabátban vagy magukra terített ponyvával, a fejük fölé tartott farostlemezzel, műanyaglappal közlekedtek. Esernyőt egyedül a szederjes szájú, penge vékony orrú, jóvágású fiatal plébános használt. Fél kézzel a reverendáját fölkapva szökdécselt a tócsák között. Tíz év körüli kisfiú jött vele szembe, tintakék bevásárlószatyorral. Tisztelettudóan bólintott felé. A plébános hirtelen mozdulattal berántotta az eresz alá. Valamit mondott neki és kezébe nyomta az esernyőjét. Körülményesen keresgélni kezdett a reverendája alatt, majd előhúzott egy szürke nagyméretű műagyag zsákot. Tépni próbálta, de nem sikerült. A fiú közben türelmesen álldogált és fújta az orráról lecsepegő vizet. Újra keresgélt és előhúzott egy bicskát, fölhasította a zsák egyik oldalát, majd a fiú fejére és vállára terítette. Elégedetten megigazította, köszönésként fölemelte a karját és tovább szökdécselt a pocsolyák között. A fiú kis ideig tanácstalanul állt, a plébános után nézett, majd letépte magáról a zsákot és futni kezdett. A zsák lobogott, csapódott jobbra, balra. A műveletnek nem sok értelme volt. A gyerek ott lakott a harmadik vagy negyedik házban. Azon töprengtem, apám is ezt tette volna? Gondoskodó típus volt. Nem szóban, tettekkel. Mi pedig makacsok. Aki ön31