Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
Általános volt a koccintás, jó kívánság, de amikor észrevettem, hogy az ajtó felé indulnak utánuk kiáltottam: „Álljatok meg magyar testvérek! Ne hagyjatok itt a bajban!” Előkaptam a papírt, felmutattam és jajveszékelve magyarázni kezdtem, hogy előadói beszédet készülök írni a magyar szabadságról, de már az első mondatnál elakadtam, ugyanis azt írtam, hogy szabad az a nép, amely más népeket elnyom, holott valamiért hibásnak vélem. Halvány emlékem szerint úgy mondta Marx Károly, hogy nem lehet szabad az a nép, stb. „Marxot felejtsd el - emelte felém fordított tenyerét tiltón Ádám. - Annyiban igazat adok neki, hogy az ember gondolkodását anyagi helyzete határozza meg. Az anyagi szükség ugyanis a becsületesből gazembert csinálhat. Ezzel azonban vége! Slussz! Marx többi, rejtélyes megállapítása merő supplementum, azaz függelék, másképpen szószaporítás, méghozzá alamuszi indulatú dicsőségvágytól hergelten. De minden szóért kár, ha te még mindig a szocialista eszme hívének vallód magad. Soha nem jutsz a feltett kérdésed végére”. „De hát annak valami oka van...” - próbálkoztam, de Kiss Károly azt mondta, nincsen erősebb ok, mint az oktalanság. Sebestyén Laci viszont felemelt ujjal figyelmeztetett mindenkit, hogy semmiféle ok nem lehet oktalan. 83. A Marx-idézet úgy szól: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom.” Emlékszem rá, milliószor olvastam. Jó, hogy nem látta senki azt, hogy csonkítva írtam le a papíromra. Ráfirkáltam, hogy olvashatatlan legyen. Én se láthassam! Felnéztem s a fiúkat sem láttam. Egyedül maradtam a szabadság meghatározhatatlanságával. A homlokom nedves lett. Hanyatt dőltem a széken, majd hirtelen ráhasaltam az asztalra és az előhúzott cédulát visszalöktem a helyére. Nem oda ment, ahol eredetileg volt. Hagytam, nem volt kedvem vacakolni vele. A karfába markoltam és próbáltam felnyomni magam, de semennyit nem emelkedtem. Eszembe jutott Petőfi verse a farkasokról, akik fáznak és éheznek, részük minden nyomor, de vigasztalja őket, hogy legalább szabadok. És Ágnes néném? Szolgának állva nem szabadabb, mint barátnője saját földjük rabjaként? És aki munkájának, szerelmének, hazájának a szolgája, az nem szabad? Évekkel korábban egy alkalmi jövendőmondó papagálya olyan papírt húzott ki nekem az aranyosan csillogó varázsdobozból, amely szerint könnyen sérülő, gátlásos és nagy álmú vagyok, de leplezem. Kóklerségnek tartottam az efféle jövendöléseket. El is dobtam a papírt, de megőriztem titkon a kulcsszavakat s időnként gondoltam is rájuk, sőt, összefüggéseket kerestem a jövendölések és életem aktuális eseményei között. Akként, amint minden modern ember, aki megveti a pecsovicsokat. 94
