Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
voltam arról is, hogy a polgári iskola irodalomtanára költőpalántának nevez. Az átlagosnál csakugyan bővebb szókinccsel rendelkezvén buzgón sündörögtem felsőbb körök lányainak a társaságában, akik jól tűrték azt is, ha vádlijukat bámulgattam. És most nyikorgó-zörgő talicskán tolok néhány rojtos-foltos zsákot, magam is szakadtnak látszódva, esetleg mezítláb. Nagy kerülőkkel jártam a malomba és izzadtam, ha mégis lelepleződtem. A találkozások fordítottja is keserves perceket szerzett. Megesett, hogy paraszti rokonok, ismerősök társaságában kalákamunkát végeztünk, például házat, vagy ólat építettünk, összefogva kapáltunk, arattunk, és olyankor meg ebből a közegből lógtam ki. Hiába voltam otthon a nap bizonyos óráiban szabályos parasztgyerek, nem lehettem annyira szabályos, mint azok a korombeli fiúk, akik nem tanultak tovább, hanem állandóan és végérvényesen a paraszti létbe ágya- zódottan éltek. Az ő gyakorlati ismereteikhez képest fogyatékosak voltak az én ismereteim. Nem tudhattam úgy a kunkötést, a lószerszámok alkalmazását, az ekekapa szarvának irányítását, stb. Főképpen zsenánt volt, ha az is lerítt rólam, hogy fogyatékosak maguk az immanens paraszti tulajdonságaim. Hamar jöttek a megjegyzések, hogy ez itt bizony nem polgári iskola, hanem az élet iskolája, nem strand, hanem tengeriföld. Itt nem lehet urizálgatni. Legalább annyira bántott, ha nem néztek hiteles parasztnak a parasztok, mintha parasztnak néztek a nem parasztok. S nem tudtam, kire haragudjak érte, hiába faggatott felőle Ágnes néném. Azt sem tudtam, kitől féljek érte. Ennél a gondolatnál riadtan az órámra néztem. Tizenegy múlt két perccel. Meglepett, hogy csupán két percig időztem hosszúnak tetsző, régi éveim újrajátszásával. Félig térdeplő helyzetbe ereszkedtem, amikor a burgaszi szálloda parkettjét kezdtem tanulmányozni. Most viszont már erősen szükségét éreztem, hogy folytassam félbehagyott beszédem írását. Magával ragadó volt az a két perc, amit az erőszakkal rám tört múlt bilincsébe verten töltöttem, de vissza kell térnem a jelenbe! Feltápászkodtam, és el is indultam az asztal felé, de hirtelen eltérített az eddig észre sem vett üvegszekrény. Annak a polcán ott virított egy díszes, konyakos flaska. „ Ahá - gondoltam. - A keleties szállodaművészet luxusa! Sőt! Raffinement-ja - ahogyan Devecseri Gábor emlegette az 1954-ben, a Szovjetunióban tett útján tapasztaltakat. Lehet, hogy mégis rangomon kezelnek bolgár barátaink?” Diadallal magasba emeltem az üveget, belenyomtam a fejem fölött lógó csillár fényébe s miután kellően megcsodáltam ragyogását, kinyitottam és nagyot húztam belőle. Felélénkültem és bejártam a szoba minden zugát. Forgattam a szememet, mintha a konyakon kívül is keresnék még valamit. Devecseri például arról is beszámolt, hogy vörös kaviár mellett rendszerint volt szállodai szobája bárszekrényében flamingónyelv és pávaagyvelő. Alighanem első osztályú konyak van a birtokomban, de ez még kevés. A Szabad Nép székház közös étkezőjében hallottam egyszer Pándi Páltól, hogy ami kevés, azt 86
