Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 15.)
6. Kiengedték a börtönből Grősz József kalocsai érseket; 7. Vetíteni kezdték a Dollárpapa c. filmet; 8. Megjelent a Hétfői Hírlap, Boldizsár Iván szerkesztésében Ez mind a mostani évben történt, 1956-ban. Katartikus esztendő. Nagyot sóhajtottam és a most megcímzett cédulákat a jobb oldalam felől raktam egymás alá-fölé, hogy értelemszerűen mixelődjenek majd a hozzájuk érkező papírokkal. Azt oda, ezt ide. Amazt nem biztos, hogy végleg oda. Kezdtem fáradni. „És az sem biztos, hogy levegővétel nélkül kell megírnom az egész beszédet” - mondtam magamnak. Azt különben szerencsésen elkapott meghatározásnak véltem, hogy beszédírás. Kell is, hogy leírjam, amit mondani szándékozok, mert különben elmerülök a szótengerben. Nyakamra tekerednek a hínármondatok, a témák és a gondolatok. Ha Szabó István altábornagy nem restellette, hogy papírból olvasta rövidke mondanivalóját, akkor én is felvállalhatom az eljárást egy ilyen extravagánsnak szánt expozé alkalmával. Vannak persze, akiknek erre nincsen szükségük. Az általam titkon csodált Révai József egy cigarettapapír méretű cetlit tekert a bal mutatóujjára s úgy tett időnként, mintha megszagolná az ujját, holott ilyenkor pislantott arra a gyorsírási jelre, vagy csak csonkolt szóra, amiből azután ezer épkézláb új szót szaporított a következő fél órában. Veres Péter ugyanezt cetli nélkül is tudta, órákon át. Láttam és hallottam. Én viszont ott tartok a szónokká fejlődésben, hogy megfojtom magamat az előzetes jegyzetekkel. Ez a hibám a gyakorló újságíró munkámat is görcsössé tette. Kétszer, háromszor annyit firkáltam füzetembe a riport felvételének helyszínén, mint amennyit hosszú hezitálás után, megírtam belőle. Közös riport úton voltam hajdanában Urbán Ernővel és tőle például azt láttam, hogy egy-két szót firkántott gyufásdoboza tetejére, és egész oldalas riportot írt belőle. Ugyanabból a közösen szemlélt falusi életdarabból nekem csak egy képaláírásra futotta. Kapott is Ernő elismeréseket, 1952-ben például már Kossuth-díjat. S amikor abban az évben jelzés érkezett Moszkvából, hogy irodalmi Sztálin-díjakat óhajtanak Magyarországon osztani, akkor a jelölés feladatával megbízott Révai József mindenható agyában Urbán Ernő neve is felvillant. Meg is érdemelte volna annyira, mint Nagy Sándor és Acél Tamás, akik aztán meg is kapták. A fáma - és egy szemtanú ismerősöm - szerint véletlenen múlott, hogy elszalajtotta Urbán Ernő a szerencséjét. Megafényű közéleti rendezvényen volt hivatalos és feltűnést keltőén beivott. Máskor is előfordult, de most jelen volt a gőgös Révai. A gőg pedig a méltóság külső formájában is szeret mutatkozni. Ergo, a főideológus látványosan megapprehendált Urbán Ernőre. 77
