Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 4. szám - Kelemen Lajos: Jövet-menet a hajszálhídon át

natkozásait s higgadt emléklajstromát egy vers negyedén át a csapat, az együttes princípiuma fűzi össze, az egész költeményt egy szerető, aggódó asszony szíve, szelleme forgatja le.

A valóság összes arca érvényes ? Választunk, s ez a döntő. A ráció és az irracionalitás a világban relatíve mindig megmarad. E szorongástól hajtva az esztétikum az etikum fényétől nyeri igazi ragyogását. A földi képek csodálatos sokaságában, egyszersmind a végletek közé hajítva él az ember. Énje és sorsa olyan, mint a tenger, csupa sokszerűség. O a közelség, ő a messzeség, ő az ugrás, de ő az is, aki befogad. Aki vízen járó Istent és kalózt egyaránt a hátára vesz. Ez a költészet, s e játékban az etika differenciál és húzza meg a körvonalakat. Tehát nem mindenáron kibékülni akar, hanem megmutatni. „A nemtudás tudása / egyszer csak rátalált a / hit alázatára” - írja Mezey Katalin az Uram, ha nem vezetnél című versében. Figyelemre méltó, hogy a szerző gondolatvilágát milyen mélyen áthatja a sóhajos, áhító emberarcúság. Nem csattogó, ágáló szólamokkal próbálja bezengeni igazát. Esendő és múlandó momentumokból rajzolja fel a lélek eleven monumentumát. A hit alázatában döbbenetes stációt idéz: „Nem a kereszt nehéz, / és nem az a kín, / hogy vinni kell. / De rámnehezül a rettegés: / amire kezdettől készülök, / elviselem-e majd a szenvedést?” (9. Stáció) S a legnagyobb kétely ölében vagy poklában az örök lázadó szenvelgéstől mentes, puritán vallását is leteszi. „Nem játszom az angyalt, / az ártatlan szentet: / forró fejű voltam, / aki a sérelmet, II a fájdalmat konok / daccal viszonoztam.” (Sokáigszolgáltam) így nyer hitelt, az emberi esendőség, öntudat és ingadozás dimenzióiban. Az élet gőg és alázat, ragaszkodás és hűség. S ezeken az egymáson átvetett fogalmakon keresztül hangzik fel az ősegyszerű sóhaj: „Te mélyebben lakói, de / teremtésedet látom.” (Uram, ha nem vezetnél)

A töprengés meztelenségében, vagy a csönd ürességében nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor a szellem, a lélek a vers mellett dönt. Az írás egy fokon abszurditás, viszont egy másik síkon nézve az emberi kiváltság bizonyítványa, és a kiállított passzuson Isten aláírása szerepel - ha nem az övé, érdemes élni a gyanúval, hogy hamis a bizonylat. De Isten nagylelkű, saját világot, külön metafizikát, külön légkört biztosít a költők számára. Az igazi poétákat, akik mindig többek az ábécé preparátorainál, persze föl is ébreszti, az egész dolognak voltaképpen ez az ébredés adja a becsét. „Még mindig tervez, / valamit akar / velem az Úr.”

Hát erről lenne szó, így kell ezt elegánsan: az ember kellő alázattal, mégis büszkén, önérzete birtokában hozzáférést kér, és megcsinálja: egyszer összes öngyengeségén felülemelkedve egybeforr a teremtéssel. Mondjuk: például a költészet révén.

67