Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj
ingerültebben kotorászott és rakosgatott a soraikban, mígnem az egyik nagy papírdoboz, tartalmával együtt, a fejére, onnan meg szanaszét szóródva a földre nem zuhant. A másoknak meg nem mutatható, félretett, selejtes fényképek voltak ezek, már régen el is felejtkezett róluk. Leszállt a létráról, odakuporodott melléjük a padlóra. Ha már így kiborultak, összenyalábolt belőlük egy ölnyit, s egyéb dolga nem lévén, nézegetni kezdte őket, találomra kiemelve a halomból egyet-egyet. Jobbára a saját múltjának egy-egy darabja volt megörökítve ezeken a fényképeken, de most már nem mindegyiket tudta jól betájolni. Sem az idő, sem a helyszín szerint. Mindjárt az elsőn, egy átlóvonalban beégett fotón, valami elhalványodott épület, talán a nagyváradi színház állt. Ezt az elfuserált felvételt alighanem ő maga készítette, még kezdő, avatatlan fotós korában. Húsz éve is meglehet, hogy Romániában járt, akkor először és utoljára, de már egyáltalán nem emlékezett rá, mi okból. Az egész utazás részletei is kifakultak. Csak a múzeumi teremőr élt élénken az emlékezetében, a röhejes szóváltásuk, azt akár betűről betűre fel tudta most idézni.- Uram, mit akar azzal a fényképezőgéppel?- Itt szokott lógni a nyakamban.- De fényképezni nem akar vele?- Miért, tilos?- Nem tilos, ha engedélyt kér.- Azt hol kérhetem?- A megyei főhatóságon.- Egyetlen felvételért ?- Már azért is.- És ha két képet akarnék csinálni ?- Akkor újra kell kérni az engedélyt.- Meg szokták adni ?- Mindig megadják. A másik ősrégi, papírcsíkkal bekeretezett képen együtt volt a család. Apa, anya és ők ketten a kishúgával. O tízéves lehet, a húga hét. Mind a négyen összeborulva, önfeledten kacagnak. Holott ínséges idők jártak akkor, volt az a korong alakú kávépótló, még a nevére is emlékszik, Pátriának hívták, annak a tej fölével összekavart főzetét nevezték egymás között tejszínhabos feketének. Nem lehet elfelejteni azt a szentestét, amikor nekik, a két gyereknek parancsra dicsérni kellett a tejszínes feketét, hangosan, ismételgetve kellett mondani, hogy az irigy szomszéd a falon át is hallja, milyen mennyei ízű az ő tejszínes feketéjük! Akkor az apjuknak már csak egy éve volt hátra, egy szép napon felkötötte magát a szobahinta zsinórjára. Búcsúlevél nélkül, legalábbis az anyjuk ezt állította. Pár nappal előtte ő véletlenül kihallgatta az apját, a konyhában társalgott a barátjával. Ezt jól ismerem, mondta neki a barátja, addig kínozni, rombolni valakit, míg abból ki nem tör a fenevad, és akkor diadalmasan rámutatni, hogy mekkora állat a másik! Erre az apja csak annyit mondott, hogy a felesége jó anyának látszik, de nem szereti igazán a gyerekeit, ő a nagy gondoskodásával is csak valami saját teljesítményt akar felmutatni. Hamar vigasztalódott az any25
