Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Patak Márta: Napi séta; Edit helyett; Ébredés után; Az órák megszólalnak
A kapuban megállt egy pillanatra, nézte, amint a sok öreg a kanyarban fölfelé kaptat az enyhe emelkedőn, kacsázó léptekkel, kettesével, egymásba karolva, és csak nézett utánuk fejcsóválva a kerítésoszlop takarásából. Megvárta, amíg az utolsó pár, az ápolónő és a szürke arcú tolószékes is eltűnik a kanyarban, aztán hátracsapta a fejét, behunyta a szemét, és amikor fejében megszólalt a b-moll szonáta zárótétele, hátracsapta a fejét, és hangosan nevetni kezdett, rázta a fejét, mintha ki akarná kergetni onnan a muzsikát, egyre rázta a fejét, és csak nevetett, miközben ment a rövid tétel, és hátraszegett fejjel, maga előtt kalimpálva elindult lefelé, a kocsma felé. Edit helyett Hihetetlen, hogy már harminc év eltelt azóta, hogy felébredtem a kórházi ágyon, és a fölém hajoló doktornő mosolyogva jó reggelt kívánt, én pedig ahelyett, hogy visszaköszöntem volna, rögtön azt kérdeztem, hogy hol van Edit. így visszatekintve most olyan az egész eddigi életem, mintha nem is velem történt volna az elmúlt harminc év, mintha a főszereplő nem is én lettem volna, hanem valaki más, ki tudja, kicsoda, talán egy másik lány, aki szintén ismerte Editet. Persze, tudom, azért ez nem ilyen egyszerű. Emlékszem, pontosan emlékszem arra a harminc évvel ezelőtti napra. December eleje volt, de mintha éppen csak elkezdődött volna az ősz, annyira enyhe volt az idő. A reggel ugyan elég ködös volt, a megállóból nem is láttam, ahogy Edit felém tart. A négyes villamossal jártunk iskolába. Mindennap a megállóban találkoztunk, pontban fél nyolckor. Már fent voltunk a villamoson, amikor a szokásos reggeli mesélés hevében csak úgy mellesleg megjegyeztem Editnek, hogy remélem, nem jön ellenőr, mert otthon hagytam a villamosbérletemet; lent a ház előtt jutott eszembe, de már nem akartam visszafordulni, nehogy elkéssek. És Edit akkor rám nézett, elsápadt, nem szólt semmit, csak a szája elé kapta a kezét. Tisztán emlékszem a rémült tekintetére, a legjelentéktelenebb apróságtól is úgy meg tudott ijedni, kicsit megroggyant a nyaka, ahogy behúzta, és az egész lány szinte belesüllyedt az ülésbe. Az volt az utolsó arckifejezés, amit láttam tőle, mert utána nem maradt időm, hogy az arcát fényképezzem. A Rózsafánál szállt föl az ellenőr, ott volt a következő megálló. Már elindult a villamos, amikor észrevettük. Az a nagydarab, festett szőke hajú, komor tekintetű nő, aki már a puszta megjelenésével is rettenetesen rossz érzést keltett az emberben. Ahogy előhúzta piros karszalagját, és lassan, szinte kéjes ünnepélyességgel átdugta rajta a bal kezét, aztán a jobbal feltolta a karjára, az embernek rögtön összeszorult a gyomra, hiába tudta, hogy rendben van a bérlete, jegye. Mielőtt én még bármit is hozzáfűzhettem volna, vagy folytathattam volna a közbeszúrt megjegyzésem előtt félbehagyott mondatomat, Edit fölpattant, odarohant a leghátsó ajtóhoz, középen benyúlt a két szárny közé, eltolta jobbra, ahogy a negye 119
