Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Szigeti Csaba: Szilasi László: Szentek hárfája

tékes ’ló és galamb-festmény’ idővel a Kehrheim-család birtokába kerül, de ez inkább az 1928-as hármas merényletet magyarázná/, korábban a Kehrheim-családot zsaroló Omaszta elleni fellépésben /akiknek megbízásából járt el Grynaeus úgy, ahogyan eljárt/) kioltja egymást, ha úgy gondoljuk, valamely tett, mint következmény csak egy és egyetlen okra vezethető vissza. Ez talán tévedés: ugyanazon tett, mint következmény miért ne volna egyszerre több, sőt számos okra visszavezethető? E több ok miért oltaná ki egymást ? Miért nem erősíti ? Az okok galériájában megbújna valahol egy „igazi”-nak nevezett ok?

A regényben többen, úgymond szereplők, tettek vagy esetek egymással kétségkívül valamiképpen összefüggő sorát kutatják, különböző motivációktól hajtva és különböző időkben. Van köztük hivatásos nyomozó is (Achs városi főkapitány, SzEl 40,62,64,65,67,95,96,304), megbízott magánkopó (Dalmand Dávid és Palandor, akinek nincs keresztneve; az előfordulási helyeket könnyedén adhatom meg, miután preparatio címszóval készítettem 4 mutatót, egy Névmutatót a kötetben szereplő személyekről, egy Kulturális utalás-mutatót és egy Földrajzi mutatót, ezeket abc-rend- ben, majd egy időrendi táblázatot), van egy kalandos előéletű, vidékre kihelyezett tiszt (Ladik István, alias Zádor Márton Péter, alias Borbíró Márton, Béres Dáviddal karöltve), végül van egy Kanotti Norbert nevű fiatal történész. Egyetlen közös van bennük: valamennyien nyomoznak, de valamennyien az utólagosság állapotából nyomoznak, vagyis nem szemtanúk. A nyomozni szó is rendkívül tág, ugyanis ha engedünk a Miért?, a Mi az oka? nyomasztásának, igen tág területre érünk: nyomoz az orvos is, amikor a tünetekből megpróbál a kór-okra következtetni, nyomoz a szakkutató történész, amikor már feltett kérdéseire a levéltári anyagban „magyarázatot” keres, nyomoz a restaurátor, amikor valamilyen eredeti állapotot kíván álmában visz- szaállítani... És nyomoz az olvasó: miért ölte meg Grynaeus Tamás Omaszta Mátyást? Pedig a történeti időben legutolsó beszélő, az egyetemi tanársegédeskedésre készülő Kanotti Norbert is olvasói nyomozásra buzdít: „Ültem a téren, a Schönherz előtti pádon. Oldalról ráláttam a fák közt a Nagytemplom homlokzatára. És nem jöttem rá.” (SzH, 239) A regényben egyéb helyek is árulkodnak a szereplői -olvasói hideg- hideg-langyos-meleg megoldáskereső játékról, ami arra ösztönöz, hogy e dolgozatban előálljak majd én is értelmezéssel.

Próbálkozom egy egyszerű szerkezeti elemzéssel, megjelölni igyekezvén azt, hogy melyik fejezetben vagy tömbben kicsoda, mikor és miről beszél. E beszéd- vagy inkább íráshelyzeteket nem lehet elhelyezni valamilyen szerzői beszédhez képest, mert közvetlen szerzői beszéd nincsen. Régóta ismert regényírói fogás a szerzői beszéd kiiktatása, és a szöveg egészének átengedése különböző beszélőknek. De itt is meg kell jegyezni valamit: az 5 tömb vagy fejezet 4 különböző beszédmódja azért mutat egymással közös vonásokat. A különböző beszélők és lejegyzők a különböző fejezetekben használják például ugyanazt a szaggatottságot, a csonka mondatok sorát, vagy a gondosan felépített, cizellált mondatépítkezést, vagyis bár a nyelvek különbözőek (magyar, olasz, angol, szlovák, de ideértem az egyszemélyes, egyéni magyar idiómákat is), a nyelvhasználatok különbözőek, a sugallat, a forrás egyetlen.

106