Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Zalán Tibor: 33 év után
tatni az irodalom nagymoguljai számára. Az irodalom az aranykorát élte, ahogy a Szomorú aranykor című, sokak által kárhoztatott esszémben írtam sok évre rá, a rendszerváltozás küszöbén: a késő Kádár-rendszerben a hatalom már nem volt olyan erős, hogy beleszólt volna az művészetek alakulásába, a kánonok belső kialakításába, de még mindig volt ahhoz elég ereje, hogy anyagi bázist tudjon adni számukra a létezéshez, a nyugodt működéshez. Visszatérve a kialakult helyzethez: rengeteg fiatal költő került akkor forgalomba, ma már nem csodálom, hogy Jovánovics és társai nem tudták számon tartani őket, nem tudtak arccal, névvel és művel azonosítani bennünket. Nekünk pedig akkor még úgy tűnt, nagyon erős költői megjelenés a miénk, szét fogjuk, szét tudjuk, verni a irodalmi életet, és átvesszük annak az irányítását, vezetését. Persze, ahhoz valóban nemzedékké kellett volna kovácsolódnunk. Nem lettünk azok, később vált valamennyiünk számára nyilvánvalóvá, hogy nagyon eltérő tehetségű, habitusú, világlátású embereket sodort egymás mellé - rövid időre - a kényszer, a le- fojtottság, a hatalom által lefedett irodalom. Az Arctalan nemzedékből ki-ki egy-egy arccá vált, és/vagy az arctalanságba tűnt visz- sza. Nem akarok neveket sorolni, mert méltatlan lenne. Azoknak is, akiket fölemlítenék, azoknak is, akiket említetlenül hagynék. Annyi bizonyos, mint minden induló fiatal generációnál, nálunk is bekövetkezett az elválás és egymástól elfordulás (akár egymás ellen fordulás) fájó, de kikerülhetetlen pillanata. Kinél előbb, kinél később. Sok minden következett, sok mindenki eltűnt, akiről azt gondoltuk, hogy marad, sok mindenki került elő, aki akkoriban még nem képviselt kikerülhetetlennek feltűnő értéket, csak közöttünk lézengett. Ki tehetséggel és gátlástalanul meglovagolta a konjunkturális időket, s lovagolja még ma is, nem kis haszonnal és sikerrel, behódolva és pancsikolva a zavaros rossz kis vizekben, ki hátat fordított a világnak, és írja a maga opuszait a maga csöndjében, ki belekeseredett, és abbahagyta, ki pimaszul feltolja magát a többiek elé, nagyon halovány és bealkuvó szövegeivel, napi politikai romlott és romlandó megnyilvánulásaival. De, mindegy is. A fontosabb, hogy a nemzedéknek tűnő, mára ötvenes társaság egyedekre és egyéni utakra, sorsokra esett vissza és szét, semmiképpen sem vezető ereje vagy vonulata az irodalomnak. Nem kellett szétforgácsolni, szétforgácsolta, szétitta, szétfüvezte, szétpolitizálta, széthazudta, szétalkudta magát. Nincs ezen mit szépíteni... Az Arctalan nemzedéknek volt egy nagy - és véletlen - haszna, és sok káros mozzanata számomra. Olyan váratlanul robbant bele az akkori irodalom manipuláltan feszített víztükrébe, hogy nem lehetett róla nem tudomást venni. Kisebb szökőár keletkezett a nyomában. Egyszerre mindenkinek fontos lett megtudni, ki az a szarházi, vakmerő vagy veszélyérzetét elfelejtő valaki, aki beolvas hatalomnak, irodalomnak, szerkesztőségeknek, könyvkiadóknak. Akár akartam, akár nem, egy csapásra ismert lettem, ma úgy mondanánk, hogy sztár. Kerestek, dicsértek, gyaláztak, aláztak, 123
