Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Útkeresés rendszerváltó időkben (Beszélgetés Gyurácz Ferenccel)

Száraz Györgynek, a Kortárs szerkesztőségébe juttatta el, ott jelent meg, a másikat pedig elküldte Pete Györgynek egy kísérőlevéllel, amelyben figyelmébe ajánlott, és kérte őt, hogy legyen segítségemre a szombathelyi álláskeresésben. Márciusban be kellett vonulnom az egyetem utáni hét hónapra, s egyszer útban hazafelé, Bükre, katonaruhában mentem be az Életünk szerkesztőségébe - ott volt, ahol most a Vasi Szemle -, itt ismerkedtem meg Gyurival. Elballagtunk a Vaosznak nevezett kisvendéglőbe, erre a kultikus színhelyre, ott találtuk Rózsa Bélát. Végül Gyuri kikísért az állomásra, s még egy újabb fröccsöt legurítottunk a restiben. Az ő segítségével kerültem ősszel a Savaria Múzeumba, az akkor elhunyt Bárdosi János helyére, néprajzosmuzeológusnak. Az Életünknek különben alkalmilag középiskolás korom óta olvasója voltam. Rendszeresen a hetvenes évek végétől. Akkor nőtt ki a középszerűségből. Felfigyeltem a nyugati magyar írók jelenlétére, köztük az avantgárd költőkére, de közelebb álltak hozzám a Hetek és a Kilencek költőcsoport egyes tagjainak művei, melyeket rendszeresen közölt akkor is már a lap. Zalán híres Arctalan nemzedék- esszéjét is megjelenésekor olvastam. Úgy láttam már akkor is, hogy az Életünk úgy válik fontos lappá, hogy mindenben a minőséget keresi, és nem teszi le a garast egyik irányzat mellé sem (szemben például a TiszatájyÁ vagy a JelenkonA), miközben a fő- szerkesztő olyan tőrül-metszett magyar, hogy ez önmagában garancia lett számomra. Ez annak ellenére így volt, hogy Gyuri körül teljesen sosem oszlott el a gyanakvásnak egyféle légköre, aminek egyik oka az ő minisztériumi eredete volt, a másik meg az, hogy ő maga is mindenkire gyanakodott. Amire persze meg is volt az oka, tudjuk jól. Akkor is tudtuk, én is tudtam, de nem voltam hajlandó félni. Olyan tág tüdejű, harsány kacagások talán sosem döngették itt az ódon falakat, mint a nyolcvanas évek közepén. Át-átléptem a múzeumból a szerkesztőségbe vagy a Vaoszba, ahol találkozni lehetett a szerkesztőkkel (’83-tól Ambrus Lajos is itt dolgozott), és gyakran Molnár Miklóssal, aki gátlástalanul tobzódó nyelvi erejével ragadott meg, és azzal, hogy avantgárd módra túlhajtott, drasztikus népisége mellett is volt érzéke az elvontságokhoz. Öt találtam a legtehetségesebbnek az itt élők közül, más kérdés, hogy később mennyiben igazolta ezt. Igazából senki nem tette mérlegre még az ő munkásságát, pedig szükséges volna. 1984-ben vagy ’85-ben települt át Erdélyből Láng Gusztáv, akit mindig élmény volt hallgatni, bármiről beszélt.- Az 1987- 94 közötti időszak, amit az Életünknél szerkesztőként töltött, mit jelentett a személyes életében irodalmárként, és mit jelentett közéleti helyzetének alakulásában ?-Jól éreztem magam néprajzosként a múzeumban - szerettem például a gyűjtőmunkát a falvakban, és öröm volt elkészíteni a gazdag néprajzi kézirattár katalógusait (ami többek közt Kárpáti Kelemen, Pável Ágoston, Dömötör Sándor munkásságának megismerésével járt) -, de elég sok szabadidőm volt, s azt mind az irodalomra fordítottam. ’85 elején befejeztem a disszertációmat (a belőle lett könyv aztán csak ’88 tavaszán jelent meg a Magvetőnél, amikor már némileg más frazeológiával írtam volna meg), és ez volt az a pár év, amikor rendszeresen írtam kritikákat (az Életünkül