Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)
külpolitikai rovatot vezettem azokban a daliás időkben. Irtuk egyebek mellett, hogy lakkozni szokta a körmeit... A fő vádpont persze az volt, hogy láncos kutyaként csaholt. Kiderítették, hogy egyik sem volt igaz! Később Hruscsov vendégeskedett Titónál a kies Brioni szigetén, és elmélyítették a barátságot. Új irányba mozdult a szocialista világ. És mozdult Magyarország is. Amikor én, kedves vendéglátóim, pár nappal ezelőtt ide, Bulgáriába repültem, legmagasabb szintű magyar kormányküldöttség indult Belgrádba, Titóhoz, bocsánatot kérni. Még most is ott vannak. Sok vétek megvallásához sok idő kell.” Hm. Nem biztos, hogy ez örömhír Bulgáriában. Inkább kéne maradnom otthoni ügyeknél. Szólnék például a Petőfi Kör idd, első tanácskozásáról, ami március 17-én zajlott. Talán tévedek pár napot, de az bizonyos, hogy a Kossuth klubba kellett mennem. Ott azonban a büfé körül tömörültünk, ittunk, zajongtunk néhányad-magammal, ezért nem vállalkoznék, hogy felidézzem a szónoki emelvényről elhangzottakat. Szóval erről inkább hallgatnék a bolgár tengerészek előtt. Felkavaróan hatott rám ellenben a közgazdász vita. Elhangzott a követelés, hogy kapjanak nyilvánosságot a magyar-szovjet kereskedelmi szerződések. Bírálták a második ötéves tervet. Érdeklődéssel füleltem a történelemről, meg a filozófiáról szóló heves vitákon. A NÉKOSZ-t rehabilitáló gyűlésen fel is szólaltam. „Ha óhajtják tisztelt kollegák, kedves vendéglátók, pár mondatban kitérnék a magyar földön rövid ideig virágzó népi kollégiumi mozgalomra...” Ha nem hallottak róla, nem adhatom elő néhány szóban. Elég azt summáznom, hogy tíz vagy tizenkét tanácskozást szervezett a Petőfi-kör ötvenhat márciusától októberéig, és üdítő, felszabadító szellemiséget sugárzott szét. „Természetesen jelen voltam kedves kollegák a híres-hírhedt sajtóvitán, ami június 27-én zajlott a Központi Tiszti Házban.” Némiképpen szerénytelenül felemlíthetem hallgatóságomnak, hogy bevonulásom évében, 1950-ben élvezhettem először a budapesti tiszti palota parádés légkörét. Abból az alkalomból ért ez a kiváltság, hogy Nógrádi Sándor altábornagy, a Politikai Főcsoport Főnökség akkori főnöke fényes fogadást adott a Sztálin-díjas ukrán zongoraművész, Emil Gilelsz tiszteletére. Én azon a címen voltam jelen, hogy méltatást írtam a pianista előző esti zenei programjáról. Az altábornagy is, a művész is kezet fogott velem. Eddig szép is a történet, de amilyen méltóságos és joviális volt az altábornagy annak idején, olyan szorongatott helyzetűvé lett a sajtóvitán. Az elnöki asztalnál kapott ugyan széket, de a párt agitációs és propaganda osztályának vezetőjeként a hivatalos véleményt kellett képviselnie, és ez bizony hervasztóan alakult az eltérő nézetű, briliáns szónokok ellenében. 6
