Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Pete György: A havi folyóirat felé
magára, ebből most négy kerül említésre, négy alapvető vállalás, valamint indításnak a fiatalok szerepéről szeretnék szólni, a fiatal írók szerepéről a megújuló folyóiratban. Valamikor 1976 októbere táján fontos összejövetelre jöttek össze - hívásomra - a Margit-híd budai hídfőjénél található söröző intim „különtermében” leendő szerzőink. Ekkorra már eldőlt, hogy új főszerkesztője lesz az Életünknek, eldőlt a személye is. A leendő új profil meghatározása volt a témafelvetés, mert meg kellett válaszolni a kérdést: konkréten kiké is lesz a folyóirat, kiket támogat elsődlegesen és miért ? Ott volt a Hetek reprezentánsai közül Ágh István és Bella István, a Kilencek tagjai közül Utassy József, Péntek Imre, Oláh János és felesége, Mezey Katalin, valamint Apáti Miklós és Simonffy András, Zalán Tibor és Szikszay Károly. Idősebbeket ez alkalommal nem hívtunk meg. Ott voltak még jó néhányan, de az emlékezet véges. A felkérésre, hogy támogassák a megújuló, új arcú folyóiratot, mindenki lelkes igent mondott. Egyetértés volt abban is, hogy a jövő a fiataloknak mondott íróké, ők lesznek a jövendő magyar irodalom „derékhada”, akiktől a meghatározó művek várhatók. De aztán megbomlott Nagy László kapcsán - úgy emlékszem - az egység. Utassy József belekötött Ágh Istvánba, és Juhász Ferencet kezdte szidalmazni. Ki-ki vérmérséklete szerint foglalt állást a konkrét személyes ügyekben. Megosztottá vált az asztaltársaság, noha kevesen voltak. Viszont sok volt a gyúanyag a fejekben, a lelkekben, nyomtak mindenkit a kibeszéletlen ügyek, a különféle nemzedéki ellentétek. Ilyen körben is csak nagyon ritkán jöttek össze. Ezért nem véletlen, hogy ennek az időszaknak lett a terméke a Zalán Tibor esszéje nyomán elhíresült „Arctalan nemzedékvita”. Cseh Tamás dalából mindenki tudhatta Bereményi Géza szavaival: hogy a 60-as években „tetőzött az ifjúsági probléma”. (Visszapillantás) Az 1956 utáni konszolidáció legnagyobb politikai problémája a felnövekvő új nemzedékek „szocializálása”, karámba terelése, pozícióba emelése volt. A politika erre a célra létrehozta ugyan a KISZ-t, de az egész társadalom nem volt átpolitizálható, s főleg az alkotó művészek nem, akikkel már a hatvanas években olyannyira „baj volt” a fiatal prózaírók lillafüredi, majd a fiatal költők pécsi találkozóján, hogy bő évtizedig csak a problémák szőnyeg alá söprése, a tűzoltás és az ad hoc felületi kezelések voltak jellemzőek a kulturális politikára. Mik voltak a főbb problémák? A legelső és alapvetően megoldhatatlan probléma az volt, hogy - néhány személyt nem számítva - nem volt e nemzedék megvehető, nem volt a rendszer szolgálatába állítható, nem volt az idősebb, jelentősebb írók ellen „ifjútörökként” feluszítható. Nem lehetett a Kádár-féle „pragmatizmust” elfogadtatni velük. Sem a „balosokkal”, sem a „népiekkel”, sem az urbánusokkal, sem az avantgardistákkal, sem a hagyománykövetőkkel. Bár nagyok voltak a különbségek, főleg az esztétikaiak, de világszemléletiek is, az adott időben mégis egységes tömbként álltak szemben a hatalom megosztó, gleichschaltoló törekvéseivel. 56
