Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

egy másik világot, és minden megoldás érdekelne ? Akkor pedig kerüld el a városmagot, hajót akarsz. Az üdvözítő Korom Imre hét zsebére mondom, ne menj arra, szomszéd úr! Mert ha a Felszabadulás térnél, ha ott, tudod, jobbra-balra lefordulsz, utána meg átfordulsz, kifordulsz és fölfordulsz, ott akkor, tudod, azok ketten, a felkent apródjai, a malaszttal teljesek, az a két oszlopfő, két gipszfej a kapubejárat fölött, egyszerre rád fog ordítani: „Állj meg! Állj meg, te ott a forgatagban! Állj meg, te kis ug- rifüles! Hova csörtetsz, baszd meg, hova az anyád valagába? Mire gürizel, mit hangyálkodsz úgy? Ki vagy te, létezel te egyáltalán, és ha létezel, hol a hited, merre hagytad a hitedet, hol a farkamban?” így beszélnek ezek. „Hallom, mit makogsz magadban, kis görcs! Mármint hogy te szereted a megfeszített Korom Imrét, az artistát a kereszten. Komolyan? Nagy vagy, fiacskám, kurva nagy vagy, szereted a megfeszítettet! Szép dolog tőled, baszd meg, hát ez aztán tényleg...” Mondom, hogy ezek így beszélnek, nem finomkodik egyik sem.

Pálmai, elfordulva a fazeka felé, azt fontolgatta, mit és hogyan végszavazzon most Kocsis úr hosszúra nyúlt szónoklatához, de csak egy gyámoltalanul érdeklődő mondat tellett ki tőle.- Akkor most mi legyen?- Két ostoba fráter, az egyik történetesen férfi, őt fogod apádnak hívni, a másik nő, az anyád, szóval ez a két nulla összeáll, minek zűrzavaros folyományaképp körülbelül hatszázmillió versenyző vág neki a távnak, s közülük épp az az egy ér célba, aki te leszel, és akkor még törni is akarnád magad?- Betegre röhögné magát a karzat - mondta erre Pálmai.- De azért nincs mit aggódnod - emelte föl mutatóujját Kocsis úr. - Távozásoddal majd betöltőd azt a mérhetetlen űrt, amit a jelenléteddel keltettél.- Érdemes? - kérdezte Pálmai. - Érdemes lenne?

Kocsis úr erre most nem felelt.- Szóval menjek én az esetleges kérdéseimmel a jó fenébe?- Ráéreztél.

Pálmai még hallotta Kocsis úr pecsétként lenyomódó válaszát, hanem amint visz- szafordult volna hozzá, Kocsis úrnak már csak hűlt helyét, megüresedett székét látta. Pálmai Róbert Kornél nagyon is értette ennek a gyors eltűnésnek, köddé válásnak a jó okát. Csak éppen megfogalmazni, szavakká formálni nem tudta volna. Ahhoz túl vézna, soványka volt a szótára. Igen, ha minden körítés nélkül csak úgy nyersen nekiszegeznék a kérdést, nem tudná. Egy mukkot sem tudna kinyögni. Ámde ha magára hagynák, és nem kérdezné tőle senki, már olyan tiszta volna, olyan szikrázó az egész, mint a nap.

Némi merengés után nekiállt folytatni a megkezdett munkáját. Két szem krumplit hámozott meg, karikákra vágta, s a barnára pirított tésztakockákkal együtt bele- csobbantotta a csöndeskén rotyogó lébe. Már csak pár percet kellett várni az ebédjére. Amint előtte gőzölgött tányérjában a leves, és rég nem tapasztalt élvezettel kanalaz- gatta, újra hallani kezdte maga körül az ismerős légy zümmögését. Most is, állhatatosan, ugyanoda, a kiszemelt felsőkarjára akart rászállni, egyre-másra azt kereste.

159