Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

helyszíni közvetítés. Legyen, döntötte el, legyen éppen ez a szám. Nem tudta, miféle sugallatra, de most egyszerre, egy tülekvő pillanattól kezdve, már egészen biztos volt benne, hogy a mostaninál jóval későbben, pontosan a jelzett számnak megfelelő időben, tehát kétezer-százhetvennégyben nézi ezt az adást, ugyanitt, ugyanebben a lakásban, olyasvalaki szemével, aki most még nincs is a világon, aki csak ekkor, kétezer-százhetvennégy őszutóján lép majd negyvenedik évébe. Röhögnie kellett, hogy milyen kis buzgók, ügyesek és önfeledtek ezek a réges-rég földbe temetettek, vízfüggönybe szórtak. S mind telve van céliránnyal, készülettel. Még mindegyik el akarja végezni a maga hivatalát. Távlatuk van, jövőképük, terveik. A filmrendezőhalott, amint mondta az őt alázatos magamutogatással és kellemkedéssel faggató riporter-holtnak, négyévi partravetettség után végre újra forgathat, régi álmát valósíthatja meg, s ezúttal a költségvetésnek sem lesz híja. Nézte, már csak fél szemmel, szűk résen át, a cirkusz bejáratánál feszesen álló, tányérsapkás jegyszedő-halottat, nézte a keservesen bömbölő csecsemő-holtat az anya-halott karján. Ezekkel? Ezekkel együtt botladozott volna a maga jelenének égboltja alatt ? Már a helyszínt is azonosítani tudta, a szállongó nyárfavirágos Városligetből adták a képeket. A vattacukor- árus-holtat is látni lehetett később, elég jó forgalma volt, vagy tucatnyi gyerek-halott állt sorban a bádogpultja előtt. A mikrofonvégre kapott megszólalók pedig - mintha ezek is csak őt vizsgáztatnák, igazítómunkára fognák - a riporter kérdéseire kivétel nélkül nyelvtanilag helytelen, beteg mondattöredékekkel válaszoltak, összezűrték- keverték a vonzatokat, alanyokat az állítmánnyal, zagyválva rakták ki a toldalékokat. Egyikük például, jelesül éppen avattacukorkás-halott, olyasmit mondott, hogy: „Ezeket az alapanyagokat, amire az előbb már nagyon volt szó.” Ez szinte még jobban fájt neki, mint annak a parlamenti képviselőnőnek a szavai, aki most hirtelen képbe ugrott. Pálmai ujja ugyanis csak úgy rátévedt a távirányító valamelyik szomszédos, illetéktelen gombjára, s a készülék sietve átvillant egy másik csatornára. A képviselőnőnek pedig betű szerint ez tudott kibukni a száján: „Ezt a fontos meglépést fontos volt meglépni.” Ha ez a felvétel véletlenül megőrződik, gondolta Pálmai, és mondjuk százhetven év múlva nézi valaki, akkor az vajon a jövőben fogja nézni? Nemigen, az bizony akkor fura módon éppúgy a jelen lesz, mint ahogy ő most ujjával babrál a távirányító gombjain.

Nézte még egy kicsit a sorjázó képeket, csak úgy ímmel-ámmal, aztán lassacskán eszébe szivárgott a konyhában félbehagyott munkája. Kikapcsolta a készüléket, s fel- tápászkodott. A krumplihámozás, a tésztapirítás művelete volt még hátra. Pálmai az ablakon betűző ellenfényben nem tudta jól kivenni, de a konyhaasztal sarkánál, fekete lakkcipős lábát keresztbe vetve, fején kürtőkalappal egy nagy testű férfi ült. Ujjaival a térítőt babrálgatta. Már jó ideje itt senyvedhetett, a konyha gőzgomolyos melegében, karhossznyira az ő gázon rotyogó lebbencslevesétől. Egy kis, izzadságos hajfürt ki is kukucskált a kalap széles karimája alól. A hanyagul vállára dobott zsakett hajtókája is, akárcsak a cipő gombja, feketén fénylett. Nyaka köré tekerve hófehér, puhán omló selyemsál, visszacsapott szára hátul majdnem a derekáig ért le. Nem lehetett biztosan tudni, Pálmai legalábbis nem tudta, valami réges-régi divatot majmol-e az

156