Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)
ban libegve beköszönjön. A tarkón egy véres pont, ez lenne a pont a nyúl élete végén - csakhogy a karmoknak mindenképp nyoma maradna, ha valamiért a madár elejtette és nem tudott visszajönni érte. Gajda a legfelső sor végében annak rendje-módja szerint elfóldelte a tetemet, még egy tüskés ágat is kerítettfölébe, hogy a vadak ki ne túrják. Le kellett persze előtte báty - tyognia az ásóért, felcipelni a tetemet, a szerszámot, gödröt ásni. Azt hittem, mondta a homlokáról lepergő verejtékcsöppnek, megvolt belőled az utolsó, amikor a bajtársamnak sírt ástam. Nekitérdepelt újra a metszésnek, mint aki vezekel, talán vezekelt is, valami mulasztásos bűnért, ha hátralevő életében el találná követni. Öt ág, tíz vessző, rügyekből tizenkettő és húsz közötti. A vesszők már tetemesen duzzadoztak, a leghosszabba- kon, sorozatban, kifesiettek, zöld tárulkozásban, a rügyek, mint valami füles gombok. Előrántotta az ollót, bekönyökölve a tőke alá. Megsínyli egy kicsit a tőke, hogy annyi fölös erőt kellett adnia a ráhagyott vesszőkbe, de a maradék majd, ha isten is úgy akarja, annál jobban meghálálja. Járt a keze, járt a szeme, s nagyon figyelte közben, hol mennyi van az alvórügyekből, melyeknek az ideje csak évfordultávaljön majd el. Máskor is volt már vele hasonló. A térden csuszingálva elvégzett munka után feltá- pászkodott, és a kapanyélre támaszkodva ugyanúgy tudott lemenni a dombon, mintha ép lenne mind a két lába. Az sem volt baj, ha nem várta senki. Sajgó keresztcsontját pihentetni, hátát ropogtatni, csípőjét kilazítani meredt térde parancsolatára hátára fordult ilyenkor a tornác alatti dikón, úgy nézte az eget, a cikázó fecskéket, a fák hegyét, a kidőlt ember békéjével. De most itt, helyben kell, úgy érezte, a két könyökére támaszkodva hanyattfordulnia, mielőtt lefelé indulna. Hol marad el az az asszonyé Akkor a révület horgolótűi pici fehér virágokat terítettek el szépen az időközben megeredt, bámulatosan szétágazódó venyigéken - melyeken egyébként észre se szokás venni ilyesmit a minden időkben semmi mást, csak az akkor és éppen akkor kibomló virágot kereső méhecskék helyett, de most fontos volt megszámlálásukban elmerülni, mert egyszeriben tűrt holminak érezte magát idegen helyen - rossz érzés fogta el. Mintha valakik már kiszemelték volna a laktanyát, és szerszámok vagy bútorok helyét méregetnék a falai közt... Látta még Ferenc Józsefet, a császárt a solferinói csatatéren, de furcsamód bricsesz- nadrágosan, nyúlszőrkalapban, a domboldalban, szoborrá dermedve állni; és azt, hogy Agneszka bágyadtan int. Aztán valami pergőtűzszerűjégverés söpört végiga tetőn, csak futólag éppen, de hogy a szőlővirág alakult volna-e jégmorzsává, jéggolyókká, s az, vagy a pala viharosan szétspriccelő törmeléke szórta meg az ő fejét is, fel nem foghatta oly rövid idő alatt, míg tarkója felől áthasított rajta élesen két parancs. Anton Gajda voltál. Megszabadultál. Folytasd utadat. *** A halott szőlőmetszőt, Anton Gajdát kora este az óbuda-újlaki Invalidenkrankenhaus egy másik bennlakó veteránja találta meg, Bohus, a cseh, aki valójában morva volt, a kelekótya, csonka alkarú légtornász, aki tavasztól őszig gyakorta kóringyált létrával a vállán, hol bodzavirágot gyűjtve a legnagyobb bokrok hegyéből, hol madárfészkek tojásait mustrálva, legfőképp pedig almafák tisztogatására, metszésére kínálkozva, pedig a bal kezén csak a megmaradt csonk segítette, hogy a létrán és boszorkányos ügyességgel a lombkoronában az alkalmas ágakban könyékkel megkapasz62
