Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Mánta György: A zsebpénz ára
A kollégiumot, ahol dolgozott, könnyűszerrel megtaláltam. A gondnok tudomásomra hozta, hogy védencemet azonnali hatállyal menesztették, mivel iszonyatosan berúgott, és dührohamában feldúlta a fél konyhát. A szelíd papjelölt hősszerelmes, aki borgőzös indulatában tör és zúz? Efölött nem térhettem napirendre, a tombolás sehogyan sem illett az ő alkatához. A hirtelen támadt, bár alaptalan bűntudat cselekvésre késztetett. Ismét Jármaihoz vezetett az utam, végül is ő hozott össze Somival. Dalcsi, némi rábeszélésre, vállalta, hogy fölkeresi a barátait, mivel Somiról valójában ő is csak annyit tudott, amennyit ezek a barátok meséltek róla. Négy idegtépő nap következett, sorjázó rémképekkel, hogy a talajt vesztett fiú hány őrültségre vetemedik még elkeseredésében. Annyira zaklatott voltam miatta, hogy az egyik anatómiai beszámolón szikémmel keresztülvágtam a musculus flexor carpi ulnarist, mire a gyakorlatvezetőm keményen megrótt, és ismétlésre utasított. Jármai nem járt eredménnyel, Somi egyik barátját sem kereste föl, jó ideje nem is hallottak róla. Dalcsi még a ferences rendházba is bekopogott, de védencem ott sem fordult meg. Ismerve a szülei pécsi címét, írtam neki egy hosszú levelet, hogy eloszlassam a hiedelmeit, és meggyőzzem a töreden barátságomról. A Kis Lugasban fogyatkoztak az ügyfeleim, főként, hogy okulva a történtekből, mielőtt íráshoz láttam, gondosan megrostáltam őket. Zsebpénz szűkében így az forgott a fejemben, hogy amikor futja az időmből, elszegődöm Jármaihoz bútorszállítónak. Valamelyik délután neki is vágtam a külvárosnak, hogy fölkeressem a telephelyén. Dalcsi egy szétbombázott teherpályaudvar rámpája mögött ütött tanyát, talált deszkákból ott épített istállót meg kocsiszínt részben a két lovának, részben a szekerének. Örömmel fogadott, s néhány perc alatt meg is állapodtunk az első fuvar időpontjában. A következő hétfőn, kora reggel, már pakoltuk is a tömérdek holmit, hogy Óbudáról Bonyhádra szállítsuk. Vánszorogva jutottunk előre, hol bombatölcsért, hol úttorlaszt kellett megkerülni, hol dűlőútra szorítottak a szemből érkező szovjet konvojok. A sok kimerítő kacskaringózásban a lovak kezdtek fáradni, barátom egy faluszéli ház előtt meg is állította őket, hogy kifújhassák magukat és ihassanak. Amíg ő, a gazda engedélyével, hordta nekik a kútból felhúzott vizet, én a bakon maradtam, és ettem a szerény, de ízletes hazaiból, melyet aggódó édesanyám készített, nehogy éhen maradjak a hosszú úton. A dél felől érkező teherautóra csak akkor figyeltem föl, amikor a szekerünk előtt megállt, és a rakfelületről valaki rám kiáltott. Fölemelkedtem a bakról, s ahogy megpillantottam a futva közeledő Somit, elsőre azt hittem, hogy rosszul látok. A kisimult arcával, a vidám tekintetével úgy festett, mintha újjászületett volna.- Kösz a leveledet, megkaptam - állt meg a szekér mellett. - Szóval nincs harag?- Nincs, de hogy kerülsz ide?- Most jövök Pécsről. 94
