Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 12.)
közleményt. „Utolsót dobbant Joszif Visszárionovics Sztálinnak, Lenin harcostársának és ügye lángeszű folytatójának, a Kommunista Párt és a szovjet nép bölcs vezérének és tanítómesterének szíve. Sztálin halhatatlan neve örökké fog élni a szovjet nép és az egész haladó emberiség szívében.” A tolmácsnő mind a két szemöldökét felvonva csodálkozott rám.- Maga ezt most találja ki?- Megtanultam annak idején és most idéztem. Előredőltem és megérintettem a sofőr vállát.- Sírtam Sztálin halála napján — mondtam, és lehúzva alsó szemhéjamat, mutattam neki is, meg a mellette ülő ügynöknövendéknek is egykori sírásom kódjelét. Mert egyre kevéssé bíztam a tolmácsnő fordítói teljesítményében. Senki nem szólt. Azt hallottam ki ebből, hogy intonált témám és színpadias fellépésem érdekli a társaságot. Komorra fordított hangon leszögeztem, hogy manapság viszont azokkal értek egyet, akik a sztálini személyi kultuszban látják azt a legrosszabbat, ami ellen harcolni kell Magyarországon. Erről a tőről fakadó viták özönében edződtem, töménytelen érvem volt, de kellően féken tartott az otthonról hozott figyelmeztetés, meg a már itt gyűjtött bizonyosság, amely szerint Bulgáriában - úgyszólván - érintetlen a Sztálin-kultusz. Ezért inkább általánosságban tettem említést személyiségekről és személyekről, amelyeket, akiket egyszerre épít és pusztít a másokkal való, tolakodó törődés, a soha pihenni nem tudó ingerültség, az indulatok, a szenvedélyek rengetege, a bosszútervek, s végül a rögeszmés uralkodási vágy. Mindez teljesen vakvágányra viszi a legjobb szándékokat is. Hevültebben adtam elő, hogy az a vezető magyar garnitúra, amelyiknek a háború után a szocializmus építése lett volna a hivatása, nem ismerte a hazai viszonyokat. Ennek ellenére úgy viselkedtek, mint akik a hitükben és tennivalóikban holtbiztosak. Nem az volt a vezérelvük, hogy minél kevesebb fájdalom kísérje az új világ építését, hanem gyűlölséget és bosszúállást dagasztottak ott is, ahol arra semmi ok nem volt. A tolmácsnő ezúttal egyetértőn bólintott. Ezt biztatásnak véltem s fokoztam a lendületet. A XX. Kongresszusra tértem, ahol Hruscsov sorolta Sztálin bűneit. Nem vittem azonban túlzásba a szörnyűségek lajstromozását. Inkább arra hívtam fel a figyelmet, hogy Hruscsov szerint a Szovjetunió népeit nemcsak atombombákkal kell ellátni, hanem étkezési krumplival is!- És azt is mondta Hruscsov - kiáltottam, - hogy csipkéket kell varrni a szovjet kombinék aljára! Ezt már hangos tetszés fogadta, de zajongáson kívül senki nem mondott semmit, csak a tolmácsnő kérdezte hitetlenkedő arccal, hogy csakugyan éhes maradtam-e délben? Legyintettem s tokát eresztve visszakérdeztem, hogy ennek a most bemutatott, vázlatos, de feszesre szerkesztett, nagypolitikai téma terhét hordozó, összefoglaló előadásnak a megfelelőjével vajon megálltam volna-e a helyem Dimitrovgrádban, ottani hallgatóság előtt is? 21
