Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Mánta György: A zsebpénz ára
- Hogy szólítsam?- Ahogy akarod.- Legyen mélyen tisztelt asszonyom?- Legyen.- És ha lány?- Nem hiszem, hogy lány volna. Somi szép, kerek betűkkel lemásolta a szövegemet, a borítékra feladóként ráírta a kollégiumi címét, a levelet pedig észrevétlenül becsúsztatta a nő ajtajának egyik repedésén. Az ostromban megtépázott város szokatlan gyorsasággal talált magára. Ahogy ránk köszöntött a béke első nyara, már mindenki tette a dolgát, már csak a szovjet katonákat kellett messziről elkerülni, nehogy elhurcoljanak a rettegett málen- kij robotra. A Kis Lugast én is kihalt mellékutcákon közelítettem meg, a virítóan kék szememmel meg a dús szőke hajammal bármelyik orosz civilbe öltözött német katonának nézhetett volna. Somi nem félt az oroszoktól. Délután, amikor befejezte a munkáját, folytatta a leskelődést. Látta is az asszonyt, szinte minden nap, sietve a Kelenhegyi úti, a harcokban jócskán megrokkant házba, ahol lakott. A hetenként kézbesített levelekre azonban nem válaszolt, még az ötödikre sem, pedig én, miközben írtam őket, egyre féltőbb hangra váltottam, s nem győztem ismételni, hogy a mielőbbi találkozást a feladó az asszony érdekében sürgeti, mert veszélyben forog az élete. Az életveszély kidomborítása a legújabb ötleteim közé tartozott, de eddig, holmi babonás félelemből, még egyszer sem folyamodtam hozzá, nem akarva provokálni a sorsot. Most azonban leküzdöttem ezt a megmagyarázhatatlan félelmet, mert a kifundált fenyegetettség hangsúlyozását hatásosabbnak véltem, mint a választékos jelzőket vagy a sejtelmes mellékmondatokat, amelyekkel előző ügyfeleimet már-már ámulatba ejtő gyorsasággal juttattam célba. Sértette volna a hiúságomat, ha Somival kudarcot vallók, arról nem is beszélve, hogy őszintén megkedveltem az ábrándjait kergető, gyermetegen naiv fiút, aki most már csak azért fohászkodott, hogy mielőbb magához ölelhesse a kiszemeltjét. Dalcsi egyik nap váratlanul feltűnt a Kis Lugasban. Megkért, juttassak el egy levelet a címzettnek, mivel neki erre nincs ideje. Egy összemocskolódott, agyongyűrt papírfecnit nyomott a markomba, melyet a vasúti töltés oldalából sodort hozzá a szél. O is, én is egyből arra gondoltunk, hogy a fecnit valamelyik hadifoglyokat szállító vagonból dobták ki, bízva a jószerencsében, hogy aki megtalálja, az eleget tesz a szamaritánusi kötelességének. A feltehetően titokban, gyors kézzel papírra vetett kusza firkálmány a címzett és a lakhely feltüntetésén kívül mindössze öt szót tartalmazott: „Márta! Élek és szeretlek! Géza.”- Ehhez mit szólsz? - toltam Somi elé a papírt. Ügyfelem, miközben betűzte a címzést és a nyúlfarknyi szöveget, riasztóan elsápadt.- Szerintem ez az a ház, nem?-De...- Szóval te a fogoly Váradi Géza feleségéért bolondulsz, és iratod velem neki a vallomásokat, most már lassan másfél hónapja. 89
