Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből

módszer, amelyik arról szól, hogy a regényekben már létező prózai hősöknek a nem létező verseit megírom. Először játéknak indult az egész, majd egyre komolyabbá vált történet, lehetőséget adva nekem arra, hogy olyan dolgokba szóljak bele, amikhez az én alkatom nem elégséges vagy nem igazán megfelelő. Alapvetően romantikus alkatú vagyok.- Ezzel már régóta küszködsz, ha szabad ezt a szót használni. írsz színdarabokat, rádiójátékokat és regényt is. A szereplőnek az öltönyébe vagy az egyenruhájába kell belebújnod. Annak a személyiségébe. Mi ez, ha nem álarcossági- Sokáig volt egy olyan elképzelésem, hogy az erős személyiség a lírában mindenen átviszi a szerzőt. Tehát, aki erős figura tehetségben és hangban, a személyiségén átforgat mindent, beforgatja a világot a maga hengerei közé, az érvényes költészetet tud létrehozni. Ez a szemlélet egyre inkább visszaszorult bennem az idők során, jóllehet úgy érzem, hogy a kezdeti műveimnek ez hasznára volt, nagyon jó volt, és elég erős és fontos visszhangokat is kaptam erről. Nekem is szükségem volt erre, ráadásul, valami ilyesfajta költészet volt a hiánycikk a piacon. De nagyon sokat változtam, és nagyon sok kételyem támadt föl önmagámmal szemben, azzal szemben, hogy lehet közvetíteni rajtam keresztül bármit is. És nyilvánvalóan innen vannak azok a darabok, amelyek teljesen mások hangvételben és megformáltságban, mint a költészetem, és maga a regényírás is innen jött elő, ki kell mozdulni ebből az állandó én-vizsgálatból, illetve az énen keresztüli világ vizsgálatából. Az a mostani líra, amit csinálok, már számomra is eléggé nehezen megközelíthető. Tehát már rég nem arról van szó, hogy az ember teli van robbanás-kész gondolattal, robbanás-kész érzelemmel, és azt valamilyen formába rendezi. A kritika még most is számon kéri rajtam, hogy hol vannak a nagytestű versek, a nagy, elementáris sodrású művek. Elhalványultak... Most már az apróbb rezdülések érdekelnek, illetve azok a pontok, amiket én eddig elhanyagoltam. Kimosott belőlem egy csomó anyagot ez a nagyon sebes patak, ami az életem volt, és túlságosan is gyorsan lepörgött. Pályám első tizenöt-húsz évéről van szó. Elkezdem figyelni a kimosottságot, mint folyamatot, a helyet, ahonnan kimosódott valami, mint állapotot. Sokkal kopá- rabb lett számomra a világ, de ez, így, sokkal érdekesebb is számomra.- Nem tudom, hogy ez a kérdés megválaszolható-e, de azért fólteszem: ez a férfikornak a jele, a beérésé, vagy az Ószikék felé haladásé, vagy pedig inkább a kornak a vonása, az ezredvégi bizonytalanság vagy sápadtság, vagy szürkülés?- Azt hiszem, hogy ez egy önbeérési folyamat. Vagy érek, vagy beérem magamat.- Nem Oszikék még tegyük föl.- Remélem, hogy nem azok. De az is benne van egyébként a pakliban, hogy azok. Ahogy az, hogy már nem kell mindenáron macsónak lenni. Bizonyos szerepeket elvártak a költészetben, és az irodalomban is, tőlem, ennek most már ellenállok, nem vagyok hajlandó ezeket a szerepeket tutira hozni. Ezelőtt 10-15 évvel megváltam a Kortárstól, kiváltam az írószövetség választmányából, ki a költői szakosztályból, mindenhonnan kiváltam, és elhatároztam, hogy megpróbálom egyedül, mindenki nélkül. És hirtelen rájöttem, hogy ez nem is lesz olyan nehéz, mert az emberek egy része is úgy gondolta, hogy nem énvelem kell tovább folytatni a... a bulit. Tehát, volt egy nagy meghasonlási időszak, amikor az a férfi, akit annyian körülvettek addig, az a férfi egyszerűen magára maradt, és csak néhányan nyitották rá az ajtót, csak néhányan telefonáltak.- Azért maradtak ilyen emberek, telefonok, lapok?- Persze, maradtak. Az érdekes, majdnem vicces az, hogy az utóbbi években megint fölszaporodtak a telefonok meg a lapok, de hát már kétszer nem lehet vissza16