Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből
illeti, borzalmas volt. Hetente egyszer lehetett fürödni, ottani egyetemista társaink időnként levágták egymás fülét, nicsak, ott egy véres fül az ajtód előtt, amikor kilépsz ... Annyi borzalom volt borzalom hátán, hogy szabályszerűen bekattantam. Kár volna szépíteni, akkor egy kicsit meg is bolondultam. Szabadidőmben a Természettudományi kisenciklopédiát olvastam, akkurátus szomjúsággal, elejétől a végéig. Soha nem tudtam ilyesmit olvasni, főleg nem elolvasni. Ahol egy x vagy egy x a négyzeten szerepel, ott nekem a tudományom megáll. Aztán, még Ingardent olvastam, meg Russelt olvastam, és megírtam az Ének a napon felejtett Hintalóért című nagy szabad avantgárd-versemet, amit aztán a Mozgó Világ közölt, ami formailag és tartalmilag is teljesen következtethetetlen volt az addigi munkáimból. És írtam egy monodrámát is, aminek Sakkbástya a címe, ez egy abszurd darab, s mint ilyen, szintén, egészen addig, távol állt tőlem. Egy hónapig bezárkózva éltem egy szobában, nem jártam be az egyetemre, és csakis majonézes krumplin éltem. Aztán hazajöttem, kikattantam, és kész.- Kicsit még kattanjunk vissza a korábbi időkbe.- Hogyan is volt? Az addigi össze-vissza verseimet elvittem a kor legnagyobb szerkesztőjének, Ilia Mihálynak, a Tiszatájhoz. Egy halom vers volt, még diákköri versek is voltak a dossziéban, egy hét eltelte után Ilia azt mondta, ebben a halomban van három közölhető szöveg, a többit dobja el. Na, most ez annyira brutális szerkesztői módszer volt, hogy akkor erősen utáltam is érte Iliát.- A három is nyilván túlzás volt...- Értem a célzást. Igen, túlzás volt, visszanézve, kettő lehetett, ha. Végül a három közül csak egyet vettem föl a kötetembe. De akkor ezt másként gondoltam, és meg akartam mutatni neki, hogy én több vagyok, mint három vers húsz év alatt. Félig balsikerú, kioktatásnak érzett találkozásunk után írtam egy hét alatt tíz új verset, ezeket Ilia még csak nem is minősítette, mindössze annyit dünnyögött, hogy sokat ír, és ezeket is nyugodtan eldobhatja. Először akkor kezdtem el komolyabban elgondolkodni azon, hogy a túróba’ kell akkor írni. Ha, ugye, sokat írok, az is rossz, ha keveset írok, az is rossz, mindig azt mondja, hogy dobjam el, hogy a fenébe’ lehet írni. így történt, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni a versírással. Ilyesmiket, hogy „Ismerjük meg a versformákat”, meg verstanokat, kezdtem el nézegetni, lassan kezdtem beleásni magam ebbe a költészet-dologba. Unalmas volt, de valamit talán fejlődtem azóta.- Most 1980-at írunk: megjelent az első verseskönyved, elég gyorsan. Ez az év elég fontos esztendő, a Mozgó Világnak legjobb - és egyben utolsó - korszaka indul ekkor, 80 körül, mintha tényleg kitágult volna a világ, legalábbis 83-ig azt hittük. A te korosztályod akkor robbant be tényleg a magyar írástudásba, ha lehet ezt így mondani.- Iszonyatos legendaképződéssel mentek a dolgok. Egyszer csak azt vetted észre, hogy érdekes vagy. Megírtam az Arctalan nemzedék esszét, és abban a pillanatban mindenki tudta, ki vagyok. Ma a világ legjobb esszéjét megírhatnám, akkor is fütyülnének rám. Mert ma csak egymásra figyel mindenki. Akkor volt egy állandó és természetes éhség az irodalom iránt, így várakozás felénk is. A Hungária kávéházban lógtunk egész nap, munkanélküliek voltunk, írtuk a verseket, amikben próbáltuk feszegetni a határokat, no, nem vadul, mert arra azért ügyeltünk, hogy a versnek meg kell majd jelennie. Tehát, pontosan tudtuk, hogy meddig szabad elmenni, de azért mindig kellett egy kis politikai pikantéria a dolgainkba. Akkor kerültünk közelebbi 8
