Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből
téglagyári tó a közelünkben. Ahol reggel lehetett horgászni, nappal lehetett fürdeni, amiért aztán jól elverték az embert később, mert, ugye, teli volt rozsdás vassal, döglött kutyával és törött üvegcserepekkel a meder; de azért víz volt. És aztán este, ha már elnyugodott minden, megint bele lehetett ereszkedni.- Volt egy elhíresült elbeszélésed a Mozgó Világban, amely a görög tengerek közelében játszódik. Van abban valami furcsaság, hogy alföldi embernek ilyen víz-mániája van, az iszony ellenére, hogy nem tud úszni.- Az is benne van ebben, hogy ha felnősz egy szűk sorsába zárt közösségben, akkor a legnagyobb dolgokra vágysz: repülni, meg az óceánra, aminek nincs vége. Az Aiföldnek azért mindig vége van, a végére érsz fél órán belül, ahol már házak vannak. Amikor életemben először eljutottam az óceánhoz, még egyetemista, és meglehetősen szegény ember voltam. Kimondhatatlan nagy élmény volt, hogy leültem a tengerpartra, és a víznek, a világnak, nem volt vége a másik oldalon. Egészen elementáris volt az élmény. A novella erről - arról - szól, hogy valaki nem tud mit kezdeni azzal, hogy meglátja a végtelent, és meglát egy olyan társadalmat, amelyben élni lehet, szemben azzal, amelyben él. Gondolj bele: a hetvenes években vagyunk. Hát, meglehetősen nyomorúságos világ volt a mienk. Teljesen mindegy, hogy milyen irányban volt. Lehetett volna Észak is.- Számodra nem a Dél volt a vonzói- Dél engem most se vonz. Főleg nem az a Dél, ahol el lehet heverni egy tengerparton, vagy ezer turista között kell bolyongani. Nyilván, ha lenne lehetőségem, hogy ha turisták által nem járt helyeken, ember nem járta vidékeken lézenghetnék, akkor vonzana a Dél. De az a Dél, az a hangos Dél, az a barnaszemű Dél, az a kiszámíthatatlan, ide-odacsapkodó Dél, ami a Tonio Krögerben is fölbukkan, az engem nemhogy nem vonz, hanem inkább taszít. Legutóbb, amikor Délen voltunk a tengernél, teljesen mindegy, hogy melyiknél, azzal telt a napom, hogy reggel írtam, délben beleereszkedtem a vízbe egy negyedórára, majd visszamentem a szállodai szobába, írtam tovább, este lementem halat venni, és megint visszamentem a szobába, írni még. Gyakorlatilag egy-két órát ha kimozdultam a szobámból ezek közé a déli emberek közé.- Az az erős karaktervonás talán paradoxonos nálad, hogy a verseid, a prózád alapján egy érzelmileg robbanó, érzékileggazdag embernek mutatkozol, de a rengeteg elkészült szöveg, ami mögötted van, az egy szisztematikus, szinte cellalakói munkát tételez fól. A tengerparton bezárkózni és írni..., ez egy tipikus Németh László-i magatartás. A gályapad... Ha igaz az anekdota, ö egyszer kapott egy jelentős összeggel járó Baumgartner-díjat, és elment Párizsba... és a szállodában végigolvasta Proust összes kötetét. Ez volt neki Párizs. Ez a fajta aszkézis mintha kevéssé vágna össze azzal a képpel, amelyet a verseid megrajzolnak.- Talán meglepő, amit mondok, de én nagyon zárkózott ember vagyok. Mindenki azt gondolja, amikor találkozik velem, milyen fasza gyerek ez, ezzel lehet piálni, vigyorogni, nőket mustrálni, szédelegni. Igazából azonban nekem évtizedek óta 3-4-5 barátom van, legfeljebb, az általános vélekedéssel ellentétben szinte nem járok sehova, és ha lehet, csak ezekkel a „három-öt” emberekkel jövök össze, külön vagy együtt. És egyszerűen taszít az a mind nehezebben megoldható feladvány, amit úgy írhatunk le, hogy emberek közé menni. Gyakran kapok mindenféle meghívót, gyakorlatilag 99 százalékban ezeket kidobom, mert arra gondolok, hogy ott emberekkel kell(ene) majd találkoznom. 5
