Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból

Vállalta-e népének sorsát, baját, problémáit és vágyvilágát?” Tudatában volt annak, hogy a beolvadás elleni küzdelemben mekkora szerepe van a nemzeti önérzetnek és az emberi méltóságnak. Az általa hangoztatott couleur locale-hl csupán leplezni akarta az irodalom átpolitizálódását a szerb önkényuralomban. Tévedései azonban súlyosan nyomnak a latban: „Mi minden halovány tehetséget meg akarunk menteni...” Ez olyannyira sikerült, hogy dilettánsok fércműveinek garmadáját zúdította az olvasókra. Kiemelkedő írót vagy költőt nem sikerült fölfedeznie, Herceg János első zsengéi sem mutatták még a későbbi talentumot. Másik baklövése az esztétikai relativizmus kinyilvánítása: „Az értékek ma az életben gyökereznek és nem a betűben.” Egész életében a „vajdasági regényről” ábrándozott. A trianoni békediktátum után bele is fogott egy sápkóros fogalmazványba, aztán félbehagyta. A kisebbségi léthelyzetből adódó türelmetlenség, tenniakarás elfedte előle a törvényt: nagy nemzeti tragédiák után évtizedeknek kell eltelni ahhoz, hogy valaki kellő távolságból, rálátással ábrázolja a korszakot, a társadalmi viszonyok s az emberi lét teljességébe foglalva, mert valószínű, hogy csak hosszabb idő múltán juthat hozzá a nagyregény megírásához nélkülözhetetlen tényékhez, adatokhoz, forrásokhoz. Hornyik Miklós végső konklúziója, hogy a „vajdaságiasság”, a kisebbségpolitikai különmérlegelés nem adhat belépőt a kontároknak a szépirodalomba. Ugyanakkor Csuka Zoltán és Szenteleky Kornél jól látta, hogy önálló intézményrendszer és új öntudatú hozzáállás szükségeltetik a délvidéki magyar irodalom kialakulásához. Hornyik „sajátságos szellemi felhőkakukkvárként” értékeli ezt a felfogást, de vitathatatlan tényként fogadja el, hogy Szenteleky és Csuka hajlékot akartak építeni a délvidéki magyar irodalomnak, „és ezt a hajlékot végül meg is építették.” Éppen csak a tehetségek hiányoztak belőle, de ezt ők ketten nem tudták cilinderből elővarázsolni.

Egy Podolszki-vers ihlette Hornyikot, hogy könyve második részének a metaforikus, ám nagyon is valóságos és érzékletes Leárnyékolt fold címet adja, mely javarészt délvidéki magyar írókról, művekről, sorsokról szól, illetve a titoista „húzd meg - ereszd meg” hullámzásáról az irodalmi janicsárok közreműködésével és felügyeletével. A ciklus mintegy harmadrészét a bemutatott írók műveiből merített illusztrációk alkotják. Itt olvashatók Hornyik legszemélyesebb, legindulatosabb s legsikerültebb írásai.

A Körülzárva rövid, tömör történeti áttekintése beágyazódik a királyi, majd kommunista diktatúra erőszaktörténetébe. Hornyik egyértelműsíti: a délszláv királyság bánt a legostobábban a kisebbségeivel (egy malomkő alatt is hamarább kivirágzott volna a polgári és népi kultúra), de mindez legföljebb tanítóbácsis fenyítés volt Tito halálbrigádjainak 1944-45-ös, több hónapos mészárlásához képest. A vörös csillagos hóhérok válogatás nélkül ölték halomra a védtelen és ártatlan falusi és városi magyarokat, volt, ahol nőket és gyermekeket is. A napvilágra kerülő újabb és újabb adatok arra utalnak, hogy a meggyilkoltak száma elérte a negyvenezret.

1918 után ez volt a második cezúra a délvidéki magyarság életében, mondhatni: pokoljárásában, Josip Broz Tito, a balkáni Napóleon (ahogyan Márai nevezte) jóváhagyásával, sőt valószínűleg parancsára.

1944 után az irodalomban évekig dühöngött a szocialista realizmus, s a kivégzett magyar írókhoz és újságírókhoz képest szerencsésnek mondhatták magukat

76