Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 8. szám - Balázs Géza: Élet és nyelv

lyig közlekedik. A MÁV füstmentes légkört biztosító szolgáltatása keretében a szerelvényen a dohányzás tilos. Dohányzó utasaink számára az 54-es kocsiban biztosítunk dohányzási lehetőséget. Köszönjük, hogy utazásához az intercity járatot vette igénybe. Szeretettel várjuk ismét járatainkon.”

És így tovább minden megállás előtt és után, a magyar mellett angol és német nyelven is. A „füstmentes légkört biztosító szolgáltatást” természetesen nem fordítják angolra és németre. Csak egyszerűen annyit mondanak: ne dohányozzanak. Más nyelven van nyelvhelyesség, meg egyébként is: idegen nyelven egyszerűbben fogalmazunk, csak magyarul csűrjük-csavarjuk a mondanivalót. Ahogy a mávos hangszórók, bocsánat digitonos (digitalizált számítógépes) hangosanbeszélők hanglejtés szempontjából („hanglejtésileg”) szétszabdalják a magyar nyelvet: „A vonat előre/látható- lag tíz/percet késik, kérjük a vizuális tájékoztató/táblákat ne/vegyék figyelembe”.

Vagy egyszerűen csak kerékbe törik: „A késésért szíves türelmüket kérjük”.

A magyarban nem türelmet kérünk, hanem elnézést vagy megértést, még udvariasabban szíves elnézést, és egyébként türelmesen, türelemmel várjuk a vonat indulását, érkezését, kicsit türelmetlenebbül, ha késik - mint a szombathelyi intercity esetében.

Nemzetközi vonatra is szállók, már az európai uniós csatlakozás után (de még a schengeni határnyitás előtt), irány Prága. Tudom, hogy errefelé nem szűntek meg az Európai Unió határai, természetesen nem személyi igazolvánnyal, hanem útlevéllel indulok útnak, s hogy kipihenten érkezzem, hálókocsival, hálófülkében. Erdélyi barátaim fekvőkocsinak is nevezik. Mivel sem az idegen szavak szótára, sem pedig az értelmező kéziszótár nem igazít el, fogalmam sincs, hogy a hálókocsi és a kusett ugyanazt jelenti-e, ehhez képest pedig mi az a fekvőkocsi. Az biztos, hogy van két-, három- és hatszemélyes hálófülke, de ez utóbbi lehet, hogy már kusett. Talán ezt is jó lenne rendbetenni.

Szóval, utazom Prágába, „négyhatáron” át, vagyis előbb a magyar-szlovák, majd rögtön utána a szlovák-magyar, azután a szlovák-cseh, majd rögtön utána a cseh és szlovák határon át. Két határ, de négy útlevél-ellenőrzés, vagyis legelőször jön a magyar, azután a szlovenszká pászová kontrollá, majd néhány kilométerrel később, amikor kimennénk Szlovákiából, ismét a szlovenszká pászová kontrollá, majd pedig a cseszká pászová kontrollá. Mindez éjjel, hálókocsiban, amelyben jó előre figyelmeztetik a hálóvendégeket, hogy zárják magukra az ajtót, mert különben kirabolják őket, s jön a pászová kontrollá, kulccsal veri az ajtót, hogy ébredjen föl a delikvens, azután ajtó ki, fény föl, igazolja magát pizsamában, alsónadrágban, bugyiban, tökéletesen mindegy, hogy férfi vagy a nő az illető, s hogy esetleg nem szeret a helyzethez nem illő megjelenésben mutatkozni.

Végre Csehországban vagyunk, a vonat zakatol, váltókon rázkódik, el-elszunyó- kálok, az állomásokon itt is szól egy rendkívül korrekt, kellemes hangzású férfihang: „Proszim, pozor...”

Igen, itt is van digitonos hangosanbeszélő, csak itt nem ugrál a hanglejtés, kellemesen, nyugodtan és folyamatosan halljuk a szöveget, és talán helyesen is, de ezt már nem tudom megítélni, mert nem tudok csehül, valamint végre alszom, s arról álmodom, hogy a csönd köre egyszer elkezd tágulni, s évente újabb és újabb kilométerek kerülnek vissza a Földön a csönd birodalmába. Ahol lehet végre hallgatni, elmélázni, zajtól megtépázott idegeinket pihentetni. Ezért el is hallgatok rögtön.

70