Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 8. szám - Papp Tibor: Műhely-forgácsok

negyed órát latinozott velem, átvettük az aznapi leckét, gyakoroltuk egy kicsit az igeragozást, és gyarapítottuk a szókincsemet. Mondanom sem kell, nem rajongtam az ébresztői különórákért. A fess, mindig vasalt Miklós bácsi (Annuci nagynéném szeretője) együtt élt velük. A három nagy szobából egyet ő birtokolt. O is erős volt latinból, mint ahogy apám is, többször előfordult, akárcsak más polgári családban, hogy a gyerek ne értse, amit mondanak, németül vagy franciául kezdtek el beszélni a szülők, itt nálunk a férfiak latinra váltottak, akik ilyenkor gyakran visszamerültek gyerekkorukba s már többnyire magyarul, egyik anekdota követte a másikat. Engem átküldték a szomszéd szobába, ahol az ajtóhoz tapadva élveztem a kis meséket és kuncogtam. Egyszer apám elmesélte, hogy amikor latinul kezdett tanulni, az első, ami a fejében megragadt egy kis versike volt, amit egyetlen egyszer hallott és soha el nem felejtett. A versikét ekkor én is egyszer hallottam és én se felejtettem el soha: laudo laudas laudat szeretem a lányát ingo ingis ingit levetem az ingit futurum és imperfectum lefektetem és kifúrom

Nem Vergiliustól valók a sorok de a csengésük fölvillantotta az egyszerű nyelvi játék agyat csiklandozó tehetségét. Ügy éreztem, az emberi belvilágban leledző titkos szobák egyikében felgyújtotta a villanyt, mely azóta is ég s láthatón tartja a nyelvi ficamok, nyelvi bicsaklások, mellécsúszások, összefonódások gyémántjainak csiszolt lapocskáit, melyek szikrázata megzabolázva, rendszerezve költői valósággá lényegül.

Egészen váratlanul került látóterembe Debrecenhez kötődésem egyik újabb szála: a Hajdú-Bihar Megyei Rendőrkapitányság III/III-as debreceni alosztálya az 1960-as évek közepén titkosügynökein keresztül velem is foglalkozott. (Filep Tibor kitűnő könyvében: A politikai rendőrség Hajdú-Biharban 1957-1989III/IIIA szerző magánkiadása. 2011.) Garay András rendőrszázados 1964. november 26-i jelentése szerint a Tiszai fedőnevű ügynök elmondta, hogy a két év alatt, amíg távol volt Debrecentől, megnősült. Elmondta, hogy Párizsban két évig mint vendégtanár tanított. „Kintléte alkalmával több személlyel megismerkedett. így Gara László volt tanárral [...], aki kapcsolatban áll a Magyar Műhely című folyóirat szerkesztőségével, s a szerkesztőbizottság tagjaival együtt szokott vacsorázni. Egyébként Gara Lászlót mesternek tekintik a kint élő fiatalok (emigráns magyarok).” Nem volt valami nagymenő a Tiszaifn ügynök, mert amit mond, abból egy szó sem igaz. Gara László nem tanár volt, hanem a Magyar Költészet Francia Antológiájának szerkesztője és fő fordítója. Tiszaifn ügynök nem tudja, hogy Gara Lászlót ekkor a Congréspour la Liber- té de la Culture nevű amerikaiak által kreált szervezet pénzeli, melynek ki nem mondott célja a kommunista rendszer kultúrájának a bomlasztása volt. Párizsi irodájában olyan hírességek vezettek egy-egy részleget mint a Spanyol Köztársaság kultúráért felelős minisztere: Gorki úr, Pierre Emanuel a híres francia költő, a zeneszerző Nabokov (az író testvére) stb. Nos, Gara Lászlót a műhelyes és nem műhelyes fiatal párizsi menekült írók, költők, irodalmárok nem mesterként, hanem a magyar irodalom egyik szolgájaként tartották számon, ami azt jelentette, hogy jóban voltunk vele, találkoztunk, vitatkoztunk, irodalompolitizáltunk: csodáltuk energiáját, nem47