Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Csák Gyula: Háttér 9.
CSÁK GYULA Háttér (ÖNÉLETRAJZI RÉSZLET 9.) 44 Bulgáriai tartózkodásom harmadnapján, 1956. október tizenhetedikén délelőtt országos túrára indultunk. A szálloda előterében vártam, hogy értem jöjjenek. Életem első kordbársony öltönyében pompáztam. A nadrág élénklila volt, a zakó piros. Utóbbit csak a karomra dobtam. Vastag, szürke pulóvert vettem fel, ezért egyelőre fölösleges lett volna a kabát. Bőröndömet lábhoz tettem, a fényképezőgép szíját vállra akasztottam s mindehhez napszemüveget passzítottam. Most is olyan kémgyanúsan festettem, akár Szófiába érkezésem alkalmával a repülőtéren. Ott sokan megbámulhattak, itt azonban nem volt nagy embermozgás. Úgy látszott, ez a délelőtti óra halott idő a szálloda életében. Többnyire csak a portás téblábolt körülöttem. Attól tartottam, borravalóért sündörög. Ez a feltevés arra késztetett, hogy a pénzemre gondoljak. Most jutott eszembe, hogy még meg sem számoltam, amit bolgár vendéglátóimtól kaptam, ezért fogalmam sincs, mit vásárolhatnék rajta? Feltétlenül valami hasznosra kell költenem, szögeztem le magamban. Ráadásul okosan kell vele gazdálkodnom, hogy egy petákot se vigyek haza, mert hírek szerint a bolgár levát akkoriban nemhogy nyugati valutára, de még magyar forintra se váltották át! Holott a forintra égető szükségem lesz otthon. Bulgáriába repülésem előtt minden pénzemet elherdáltam, éppen mikor szigorú takarékosságba akartam kezdeni. Arról képzelődtem, hogy megoldom valamiképpen anyám helyzetét. Ha például összeköltöznénk, nekem is jobb lehetne, mint albérletekben lakni. És az együttlakás talán jótékonyan szoktatná anyámat is egy háztartás gondjaiért felelős személy rendezett életéhez. Elszabadult képzeletemen átvillant, hogy még örülni is tudnánk majd egymásnak. Adódott példa jó együttélésünkre. Akkor laktunk együtt leghosszabb ideig, amikor a polgári iskola első osztályába jártam Pesten, ezerkilencszáznegyvenegy egész tanévében. Igaz, cselédszobában szorongtunk, de a nyugalmazott gimnáziumi igazgató lakása nagy volt s én mindenfelé járkálhattam benne. Kellett is a jövésmenésem, részint, mert háztartási alkalmazottként ott dolgozó anyámnak segítettem ezt-azt, másrészt előkelő szolgálatot láttam el az igazgatóné, az öreg nagyságos asszony mellett, aki nagyon kövér volt, örökkön ágyban feküdt és gyakran kívánta, hogy felolvassak neki színházi magazinokból. Hosszú szipkából szivarozott és ragaszkodott hozzá, hogy én tegyem a szivart a szipkába, én gyújtsam meg és csak azután vette át hálás, derűs mosollyal. Akkor még fiatal és szép volt anyám, reményekkel tele a révbe érkezést illetően. Különösen diadalmas volt számára az adott esztendő, mert sikerült kiharcolnia továbbtanulásomat. Kilincselt, könyörgött, sírt, kiabált, míg végre elérte, hogy a református 5
