Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Pósa Zoltán: Úgy kell magának, miért nem vágta szájon?
PÓSA ZOLTÁN Ügy kell magának, miért nem vágta szájon?! Bajuszos, bongyor, bumfordi, sűrű fiatalember néz vele farkasszemet. Zsebébe nyúl, piros szalaggal fölgyűrűzi karját: -Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni! Elsőként eléje lép, a forgóba, lehetőleg úgy, hogy elállja az utat esetleges menekülési kísérlete elől. -Miért pont velem kezdi mindegyik - füstölög magában Józsi. Pedig kopott, vasaladan ingzsebéből még ki is kandikál a kártyablokk felső harmadnyi szegélye. S most át is lyukasztotta, nem úgy, mint múltkor, a vastraverzekből kirakott, koszos üvegablakokkal kiprémezett füstös csarnok előtti megállónál. Oda futott be a hajnali postavonattal. Akkor megpróbált eliszkolni... Takaros, nagydarab nőszemély vette elő bordó ridiküljéből a jegyellenőri jelvényt, blúza duzzadt anyányi mellétől, ő nem húzta föl, csak mutatta. Épp, hogy fölszállt a körúti villamosra, már molesztálta a nő, akkor is őt szúrta ki először magának, na persze, nem úgy, ahogy szeretné. Hátrált, a nő csintalanul vigyorgott, a közlekedési lámpa még pirosat mutatott, megpróbált leugrani a nyitott ajtón, de igencsak akadályozta rosszul „bekötött”, leffegő nyelvű, félig leváltan leffegő baltalpú bakancsa. Ráadásul egy tagbaszakadt, kigyúrt lesipuskás, karszalagos „brazil” karjába futott. - Na, apuska - csak ennyit mondott. Leszállították, felírták a személyi adatait. Bődé József, Kisszekeres, Bem utca egy. Ott aztán kereshetik egy darabig, rég eladták a házat, na persze áron alul. Hajnalonta, a háromnegyed éve szinte felesleges ébresztő előtt, néha nem csak azt sajnálja, hogy a majdnem hatvan négyzetméternyi hajlékot, az enyhén megrogyott padlatú hátsó, „gazdaság nélküli” gazdasági épületet, a hézagos, többszörösen tört fogazató górét alig hatvanezerért kótyavetyélte el, ahogy az asszony azóta naponta veri a fejéhez. - Mi a picsának jöttünk ide, ebbe a gazdag sváb faluba - dühöng. - Arról vót szó, hogy Pestre gyüvünk, oszt még ott se vagyunk. Máris alkalmazkodott a pesti, Pest környéki módihoz, otthon, Kisszekeresen, vagy Halápon ritkán, talán soha sem használt ilyen csúf szavakat, de persze, a halápi tájszólást, azt nem vetkőzte le. Az a ház ott mégiscsak teljes egészében az övék volt, megtépázott, alig művelt kerttel, hátul nyári konyhával, utóbb már többnyire üres malac- és baromfióllal. Az udvar legvége kicsit fölfutott a Karancs oldalsó lejtőjén, még a kerítésük mögé rekedt két haragoslevelű bükk. Emez itt rissz-rossz, koszlottan drappfalú. Az elnéptelenedett savanyítóból alakítottak ki valakik négy lakást, állítólag a megszűnt téesz elnökének családtagjai, hogy kiadhassák bérbe, de aztán végül eladták. Ok a régi öltözőbe kerültek, kiszellőztethetetlen penetráns örökbüdöset is örökölvén. Hiába, hogy az egész ház nagyobb az otthoninál, - ő már csak így mondja... az ő részük is iszonyúan szűkös. Az udvar kicsi és szagos, a konyha és a két kis szoba épphogy nem ablaktalan. Csak az elülső két cigánycsalád nagy ablakai néznek közvetlenül a kertes házak utcájára, ahonnan még százméternyi távolságból is csak gyanakodó kedvetlenséggel nézik őket a helyiek festett hátsó keríté64
