Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Kulin Ferenc: Párhuzamok és ellenpontok Liszt Ferenc és Arany János pályafordulóján
kezdődött is a háromféle identitástípus egybeolvadása, lappangó konfliktusaik nem a reformkorban, csak a szabadságharc bukása utáni években éleződtek ki. Vörösmarty 1839-es verse még a nyelvi alapú nemzettudat nyitottságának, rugalmasságának, befogadó képességének a dokumentuma, a Jókaié 1859-ben a nyelvi kritériumot már abszolutizáló, sérült, türelmetlen magyarságtudat megnyilatkozása. Liszt magyarságélménye nem azért mondható tehát atipikus jelenségnek, mintha az eleve idegenszerű tudati képződmény lett volna, hanem mert egy olyan korban - a re- formkorszak után - is őrzi, konzerválja a nyelvi asszimiláció előtti korszak hungarus- tudatának személyiség-alkati jegyeit, amelyben a nyelvhez kötődő nemzeteszme diadala már megfosztotta a soknemzetiségű államközösséghez való tartozás érzését identitásképző spirituális tartalmaitól. Éppen ennek a különös, atipikus magyarságélménynek a rendkívüli intenzitása és inspiráló ereje bizonyítja, hogy a modem kori nemzet-eszme sokkal nagyobb felületen érintkezett, és sokkal mélyebben fonódott össze a modem individuummal, mint amilyen fokú egymásra utaltságukra a ’nyelvében él a nemzet’ ide- ologémájának politikatörténeti szerepe alapján következtethetünk. A XIX. század magyar művészének nemzeti karaktere nemcsak a nyelvi és kulturális tradícióban, hanem Magyarország népeinek egymásra utaltságában, a nyugati civilizációhoz viszonyított fáziskésés egyszerre frusztráló és inspiráló hatásában, s mindebből fakadóan egy eredeti, belülről formált modernség megteremtésének lehetőségében volt kódolva. Kölcseyre, Széchenyire utalva úgy is mondhatjuk: a magyar sajátosság lényege nem a múltból, nem a tradícióból, hanem egy feladatból, egy funkcióból: a jövőből volt levezethető. Fenntartások nélkül idézhetjük Szabolcsi Bencét: „Új, tágasabb fogalmazásra van itt szükség, legalábbis arra, hogy a „magyarság” fogalma helyébe a XIX. századi Magyarországét iktassuk. Bizonyára nem jelent sokat, ha kimutatjuk, hogy a Les Preludes fanfárja egy szabadságharc-korabeli honvédindulót idéz, hogy a Hamletban és Tassoban nagy szerepet játszik a magyaros motivika, hogy a h-moll szonáta ’függöny-témájának’ legjelentősebb változata a ’cigányskálában’ jelenik meg. /.../ Liszt műveinek/.../Magyarországhoz tartozása nem /.../ a benne feldolgozott nemzeti motívumok statisztikai arányszámán múlik, hanem inkább /.../ azon, hogy /.../a világnak az új művészetben kibontakozó képe milyen összefüggésbe tartozik, melyik kultúra számára jelent szükségszerű új fejlődésfokot. Liszt alakja és művészete pedig kétségbevonhatatlanul beletartozik a XIX. század felébredő és kitáguló Kelet-Európájába, ezen belül a romantikus Magyarország ’európai problematikájú’ költői és művészei: Petőfi, Madách, Munkácsy mellé.” (Sz. B.: Liszt Ferenc estéje; In: Sz. B. Válogatott írásai, TYPOTEX, Bp., 2003. 358.) IV. IV. Liszt gondolkodása és magatartása a forradalmak után feltűnően közel áll az Aranyéhoz. Egyfelől megrendültén gyászolja a szabadságharc mártírjait, másfelől kritikus, sajátosan pacifista álláspontra helyezkedik a szabadságharchoz, a fegyveres önvédelmi háborúhoz vezető kossuthi politikával kapcsolatban. Mielőtt azonban a Kossuth-Szé- chenyi ellentétről vallott felfogását felidéznénk, emlékeztetnünk kell Liszt 1848 tavaszán vállalt szerepeinek és ’teoretikus’ megnyilatkozásainak sajátos ellentmondásaira. Weimarban, ahol a lázadó tömeg - miként maga Liszt is - lojális maradt a nagyherceghez, s „ezzel a /.../ forradalom be is fejeződött” (Walker, II./85.) Liszt54
