Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
pillanatban is erre gondoltam. Újra meg újra erre, és akkorát csavarodott a szívem mindig! Pedig még csak örülni kellett volna annak, ami van. És nem törődni vele, mi jön utána. Ellenben én a nagy sejtő lelkemmel már jó előre éreztem a véget, csak azt nem tudtam, hogyan következik be. Mert ahogy ténylegesen bekövetkezett, az nagy szemétség volt a sorstól, a legnagyobb szemétség. Már egy hét is eltelt a betétlapos küldeménye óta, amikor az egyik reggel, kilépve a házunk kapuján, őt pillantottam meg. Ott állt a túlsó oldalon, kis fehér ragtapasszal az állán. Úgy látszik, mégsem győzte kivárni, hogy egészen begyógyuljon a sebe. Én pedig átballagtam hozzá az úttesten, és mintha mi sem volna természetesebb ennél, megöleltem. Nem is tehettem volna mást. Egyetlen szó nélkül, de teljes odabújás- sal. Mintha csak a réges-rég elveszett és most újra előkerült páromat, másik felemet ölelném. Egymáshoz illesztettük a tenyerünket, úgy indultunk a meg nem tervezett sétánkra. Átlósan szeltük át a Köztársaság teret, el a Keleti pályaudvar mellett, ki egészen a Városliget széléig. A Thököly útnál még éppen átcsúsztunk a rendőrkordonon, egy fényes vendéget fuvaroztak a városban erre meg arra, valami főkatonát a nagy büdös Szovjetunióból. Fogalmunk sem volt, hol fogunk kikötni. Valami kis ligeti beszögellésben, egy lombokkal árnyékolt pádon állapodtunk meg, és mindenfélékről csacsogtunk. Illetve főként ő, én jobbára csak hallgattam őrült figyelmesen. Megtudtam, hogy első éves bölcsészhallgató, francia szakos, és a szüleivel lakik a közértház második emeletén, egy négyszobás lakásban. Neki aztán az el nem kerülhető bemutatkozásom után nem is kellett külön az értésére adnom, hogy a Veronika nem egyenlő a Verával. O volt az első ilyen. Inkább én tudtam meg tőle, hogy egy ugyanilyen nevű nő már szerepelt egy régi történetben, az ő arcot megőrző kendője vált fogalommá azóta. Meg is puszilt akkor gyöngéden, azért a szép keresztnevemért. Aztán amikor végül elváltunk egymástól, már nem is volt semmi különös abban, hogy másnapra felhívott a lakásukra. Azt mondta, egyedül leszünk, az apja külföldi úton van, az anyja meg éppen szökésben, különben sincs egyiküknek sem beleszólása abba, hogy ő kit fogad a saját szobájában. Mehetek a nap bármelyik órájában, a bejárati ajtó mindvégig nyitva lesz, nekem csak a kilincset kell lenyomni. Déltájban értem oda a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz. Nem mentem be azonnal. Egy nagy, skarlátvörös színű, talán vérző, talán lángoló kereszt volt a szemközti falra szórópisztolyozva, majdnem földtől a plafonig. Azt néztem egyfolytában. Vajon ki gyárthatta ezt úgy oda? Az ajtófélfának támaszkodtam, vagy két percig álltam, ácsorogtam így leragadva, és csak bámultam mereven a keresztet. Mi történt velem? Nálam ez nem volt szokásos. Szavakba önteni nem is lehet. Szárnyaim nőttek volna csak úgy? Az a kétpercnyi várakozás, lassítás volt nekem az egyszeri, a vissza nem térő égi boldogság. A tiszta, a szent. Olyan fönt nem lebegtem még egyáltalán, semmikor és soha! Csak ezután léptem át a küszöböt, és amikor beljebb óvakodtam, ő pedig megpillantott a szobájából, úgy ugrott fel, olyan összezavarodva, mindjárt levert a dohányzóasztal széléről egy szilánkjaira széthulló likőröspoharat. Elakadt hirtelenjében a mozdulata. Bámulta a lábánál heverő üvegdarabokat, és csak állt ott lehorgonyozva.- Nem nyílt ki az ejtőernyő - mondtam neki nagy sokára. Több szó nem is hangzott el ebben a szobában. Már csak öleltük egymást, öleltük és öleltük tébolyultan, el-elfulladva, simogattuk és nyaltuk és haraptuk a másik 12
