Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Géczi János: Viotti - Tél
: G É C Z I ] Á N 0 S Viotti T É L Az asszony a kapufélfa mellett kuporog, a nyakát tekergeti. Nem áll útban a kőfal határolta épületből szekéren távozóknak, s nem akadályozza a járművel vagy gyalogosan érkezőket sem. Mellette szétbontott szájú batyu hever, annak mélyéről halász- gatja elő a kenyérdarabokat, reggel óta, tördeli, rágja s nyeli, kíméletesen és lassan a falatokat, nem lehet szüksége a háziak alamizsnájára. Kukoricalisztből készült e lapos, lepényszerű kenyér, látszik rajta, mily sűrű, nehéz a bele, és errefelé a színe is újszerű. Erdélyben fehér kenyeret szokás falatozni, még ha a lisztjéhez szász módra köményt adnak is. A tengerit a törökök hozzák, folyók menti, nehéz öntésföldeken a nincstelen, egyszerre két hétre kenyeret sütő népek termelik. Az erdélyi urak nem engedhetik meg maguknak a szegénységet. A cigányasszony nem pislant be az udvarra, nem figyel se az ólakra, istállóra, se a lakóházra, se az izgatott háznépre. Azt a benyomást kelti, hogy várakozik. Valakire vár. S azt, hogy nincs senki, aki nyugodtan végzett tevékenységét szavával, tettével, akár tekintetével megbolygatná. Pedig téli az idő, mint többnyire végeláthatatlanul ezen a peremvidéken. A hontalan asszony kisbaba termetű, belőle talán a legnagyobb a szeme. Ha valaki mellé telepedne, észrevehetné, hogy társa is akad. Egy kölyök csóka. Belőle azonban csupán a szélesre nyílt batyuszájból kilátszó, behúzott nyakú fej látszik. A madár - szénfekete tekintet, kemény vágású csőr - maga is táplálkozik, mióta ezt teszi a gazdája, de ki nem kászálódik a rongyok közül. Csupán a batyu és a száj között mozgó kezet, abban pedig az apró kenyérdarabot figyeli, s kizárólag emiatt tekergeti a nyakát. Az asszony késő délután kártyát vet, a lapokat ölébe helyezi. Nem lát bennük semmi váratlan eseményt. A halál képe mellett nincs betegségé, így nem jelent az egyebet, mint valaminek a befejezését, a végét. Jó helyre ért, jó helyen jár. Itt, ebben a hegyi udvarházban hamarosan fiúcska születik, olyan, aki a saját életének történetét nem lesz képes sem elolvasni, sem leírni. Csakis látni. Aki képek között él. És mindazokat, akiket szeretni fog, mivel nincs saját históriája, akár boldoggá is teheti. Csillog-villog a tél. Fenyők lombját zúgatja a szél. A fal hideg. Az asszony türelmes. Az érkezők és a távozók érzéketlenek. Németalföldi festők készítenek hasonló jelenetekről olajfestményeket. A még meg sem született, de anyja méhéből minutum alatt kibukó, a nevet, a mesterséget és a vagyont öröklő újszülött egyszer majd, sok-sok év múlva, emberöltőkkel később, amikor az emberek élénkre festett színű gépkocsikkal suhannak sima felületű utakon, az ehhez hasonló festmények előtt, az egyéb témájú vásznak előtt eltöltöttekhez képest, hosszabb időt álldogál. Olyan alkotások előtt táblából, s maga sem tudja, hogy pontosan mire is emlékezik, mint amilyenek a bécsi 71
