Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
lás állapotát, hanem hogy önmaga békéje, integritása, akár fizikai létezésének kockáztatása árán is hozzájáruljon a megbomlott létszerkezet, a széteső világ korrekciójához. Már a romantika kezdeteinél megfigyelhető az esztétikum és a politikum, az irodalom és az élet között húzódó határzóna ádépésére, áttörésére irányuló törekvés. Ez egyfelől abban nyilatkozik meg, hogy az író, a költő a realisztikus ábrázolás eszközeivel (a couleur locale, details), a valóság minden korábbi irányzathoz képest varázslatosabb illúzióját igyekszik kelteni az olvasóban, másfelől - aktív, tettre kész hősök példáival - az egyéni és a közösségi sors konfliktusainak tudatos vállalására ösztönöz. A romantikus művészet cselekvésre késztető-buzdító hatása azonban magából a műalkotásból, annak zenei-retorikai és eszmei-ideológiai komponenseiből fejlik ki, anélkül, hogy igénybe venné a művész személyes példa- mutatását. A történelmi létszerkezet ’omlás-veszélyének’ kitett költő azonban már nem húzhatja meg magát az alkotás ’mű-helyében’. Ha hisz abban, amit mond, neki magának is át kell lépnie a határt az irodalom és az élet között, ha pedig nem hisz, a művének sem lehet mozgósító ereje. Egy eszme tökéletes elsajátításából születhet lírai csúcsteljesítmény, de egy politikai krízisből kiutat mutatni nem lehet a kollektív vállalkozásban való személyes részvétel nélkül. A világszabadság költője (Egy gondolat bánt engemet) még az íróasztala mellett álmodozhatott a csatatéri hősi halálról, de az Elet vagy halál Petőfijének magának is meg kellett járnia a kollektív tudatalatti poklait: a nemzeti gyűlölködés mocsarába kellett gázolnia, hogy esélye legyen kivezetni onnan honfitársait. Látszólag ezáltal is a romantika projektje igazolódik, hiszen az ’objektum és a szubjektum - értsd: az én és a világ, a személy és az ügy - elválaszthatatlan egységének’ hölderlini eszméje valósul meg; csakhogy ez a fajta megvalósulás egyben a megsemmisülést, a romantikus attitűd folytathatatlanságát is jelenti. Míg az eszmék, a metafizikai értékek átélésének pátosza a természeti és a történelmi világ humanizálhatóságának vágyából - hitéből fakad, a valósággal való azonosulás során éppen az emberi minőség klasz- szikus eszménye válik tarthatatlanná. És ez ennek a líratörténeti kitekintésnek a legfontosabb tanulsága: amikor egy társadalmi-történelmi krízis a legkiélezettebb szakaszához érkezik - azaz amikor az Életvilág és a Rendszer automatizálódott kapcsolatrendszerében radikális fordulat következik be - fellazulnak az individuumok közötti kötelékek, szétesnek az érzelmi és morális közösségek ’rejtett hálózati’ struktúrái (Csermely Péter), s egyidejűleg elveszítik kohéziós erejüket azok az etikai normák és együttélési szabályok, amelyek a társadalom konszolidált állapotát meghatározták. Nem azt jelenti ez, hogy a krízis állapotában érvénytelenné válnának az emberi cselekedetekkel szemben támasztható elemi erkölcsi követelmények (a ’tisztesség’, a ’becsület’, a ’megvesztegethetedenség’), de azt igen, hogy ezek meglétére vagy hiányára nem lehet a közszereplés dramaturgiája, a nyilvános kommunikáció logikai tartalma alapján következtemi. Miután a krízis lényege éppen az, hogy megszűnik mindenfajta közérdekű cselekvés konszenzus-alapja, a közszereplő csak két lehetőség közül választhat: vagy 'egyenes beszéddel’ erőszakos akciókra mozgósítja a régi rend veszteseit, vagy - egy átgondolt, ha tetszik: fondorlatosán megtervezett szerep vállalásával - olyan folyamatokat katalizál, amelyek elvezethetnek a krízis erőszakmentes, alkotmányos megoldásához. 1848/49 eseménytörténetének, s benne Petőfi szerepének felidézése példaként szolgálhat 45
