Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Oláh János: Az éjféli gyors
OLÁH IÁ N 0 S Az éjféli gyors Mint egy szálloda, úgy fel voltak forgatva a tanácsháza udvari szobái, amelyeket Tarkó tanácselnök szolgálati lakásként használt. A rendetlenség még a folyosóra is kicsapott, beáradt átellenbe, a hivatali helyiségeknek kinevezett utcai szobákba, az irattartóktól roskadozó polcok, a kihuzigált fiókú íróasztalok közé. Demizsonok, zsákok, vászonnal levarrott vesszővékák, lepedőből készült batyuk sorakoztak mindenütt. A füstölt hús, liszt, méz, téli alma, dió, mogyoró kamraillata, összekeveredett az iratok poros, tinta- és penészszagával. Vége volt a nagy rakodásnak. Éppen ideje, gondolta Tarkó, mert már a végét járta az ereje. Arra is nehezen futotta, hogy az első közeli székig támolyogjon, a legszívesebben eldőlt volna a padlón, mint egy zsák, s aludt, aludt, aludt volna akár napokig, igen, napokig is. Szétterpesztett térdére könyökölt, és elégedetten nézte a feldúlt, csatatérhez hasonló, kibelezett, sarkig tárt ajtajú szobákat, aztán rövid, szusszanásnyi időre mégiscsak lehunyta a szemét. Almában is itt ült a szobában, a csomagokat számolta, Regina nénivel veszekedett, meg Géza bácsival, ők ketten segítettek a csomagolásnál. Elveszett valami jelentéktelen, de neki fontos apróság, olthatatlan nyugtalanság fogta el, pattant volna föl, hogy maga nézzen utána, nem bízott a szóban, ami álmában is, igaz, érthetetlen hadarássá torzulva, kibukott a száján, de nem tudott megmozdulni. A rabság keserű fájdalma úgy csapott végig rajta, mint az ostor. Erre ébredt. Föl akart ugrani, de a terebélyes, még a táblabíróvilágból itt maradt oroszlán- körmű, a kárpitját, fényezését rég elveszített karosszék csak nehezen engedte. A rövid alvás következtében lepedékes íz futotta el a száját. Odavánszorgott az egyik demizsonhoz, fölemelte, nagyot húzott az illatos muskotályból, amit a vén Savoó egykori szőleje termett. Messzi földön híres volt ez a bor, idecsődültek érte nemcsak a megyeszékhelyről, a fővárosból is a kollégái meg a felettesei, nem sajnálták a hosszú utazást. Most azonban a bor se segített, nem mosta le az émelygést az ínyéről, a nyelve tövéről, csak levitte a torkára, s még keserűbben örvényeltette körbe-körbe. A kék, zománcozott vizeskannához lépett, levette róla a bögrének is használható fedelet, töltött és ivott. A kissé állott víz jobb orvosságnak bizonyult a bornál, olyannyira, hogy harmadjára is töltött, de ezt már nem itta ki, éppen csak belekóstolt, a többit odalöttyintette az iratok meg a csomagok közé a padlóra. Annyira elkábította a furcsa ébredés, hogy észre se vette, amikor megnyílott odakint a kertkapu. A kilincs egy kolomppal volt összekötve, aminek a drót rándulása következtében minden kapunyitásra szólnia kellett, s szólt most is biztosan, csak ő nem hallotta. Akkor lett rá figyelmes, hogy bejött valaki, amikor az előszobaajtó megnyikordult, s nyomában a huzat végigsöpört a papírok között.- Ki az isten az - mordult föl bosszúsan, s szőrös keze fejével megtörülte víztől csepegő száját. - Nem vagyok itthon - ordított ki durván az ismeretlen felé, aki 62
