Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban

(1848. március 20.) a pest-budai német polgárok zsidóellenes akciói, s a hozzájuk csatlakozó „zugprókátorok” ellen, s tagja annak a Bizottmánynak, amelyik 1848. március 31-én a „közös ügy” nevében felhívással fordul „a magyar, horvát, szerb, német, oláh és minden népfaj”-hoz, hogy egyesülve küzdjenek a „közös ellenség”: „az ausztriai zsarnok bürokrácia” ellen. „Amit kivívtunk - így szól a felhívás - a mi javunkra s a tiétekre egyaránt vívtuk ki. A jelszó, amely alatt küzdénk, s ha kell még fogunk küzdeni, nem a nemzetiség, hanem minden nemzetiséget, minden érdeket magában foglaló függetlenség és szabadság szent neve.” Lehetne persze gyanakodni, hogy éppen az összefogás kísérletét motiválja a taktikai érdek, s a proklamáció csak leplezni hivatott a magyar nacionalizmus valódi törekvéseit, ám ennek a feltevésnek ellentmond a Petőfi-életmű egészének a szellemisége. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanis a filológiai tény, mely szerint az ’etnikai kártyát’ kijátszó verseket (A magyar nép-, Lenkei százada; A székelyekhez; Elet vagy halál;) a költő csak 1848 júniusa és szeptember 30. között írt, tehát csak és kizárólag akkor, amikor a nemzetiségekkel szembefordítható lappangó idegengyűlöletnek kétféle értelemben is önvédelmi funkciója volt. Egyszerre kellett megvívni az élet-halál harcot a külső támadóval szemben, és érvényt szerezni az alkotmányos keretek között szentesített áprilisi törvényeknek. Petőfi tehát nem a saját elfojtott indulatainak a szellemét szabadítja ki a palackból, amikor „undok éhes hollóknak”, „gaz csordának” és „tetveknek” nevezve az ellenfeleket „szent háborúra” szólítja a magyarságot a nemzetiségek ellen, hanem - az agitáció műfaji követelményeihez igazodva - a mozgósítandó tömeg xenofób érzelmeinek a hullámhosszára hangolja mondanivalóját.

Lényegesen másról, többről van itt szó, mint amit a ’lírai szerepjátszás’ fogalmával lehet jellemezni. Az alkotói szubjektum nézőpontjából minden műfaj egy szerep-forma, s a pózok, a maszkok és a különböző modorok váltogatása nem érinti a lírai alany és az életrajzi én viszonyának állandóságát. Ugyanazon individuum tudati-pszichikai tartalmainak, ’érzelmi háztartásának’ gazdag tárházából bármit kommunikálhat anélkül, hogy személyisége legmarkánsabb karakterjegyeit elrejtené vagy ’meghamisítaná’. A lírai szerep hagyományos - a romantikában kiteljesülő - formái nemcsak hogy nem kérdőjelezik meg, hanem kifejezetten feltételezik az alkotói szubjektum önazonosságát. A ’modern’-en belüli paradigma- váltás: a romantika szemléleti kereteinek szétesése, pszichikai potenciáljának kimerülése éppen annak a létszerkezeti fordulatnak a következménye, amely kikezdi az én-identitás szociokulturális alapjait. Meglazul, majd szétesik egy évezredes, de legalábbis több évszázados hatalmi struktúra, s ennek részint előjeleként, részint következményeként elmozdul az egyén életvilágbeli pozíciója is. Ha az individuum ebben a tektonikus dinamikájú környezet-változásban személyisége integritásának védelmére rendezkedik be, korábbi szerepeitől és életvilágbeli kötődéseitől kell elszakadnia (ezt láttuk a Vörösmartyhoz című vers Petőfijénél), ha pedig a széteső létszerkezet elemeibe kapaszkodva próbálja megőrizni én-identi- tását, önmagát veszíti el. (A magyar romantikában Eötvös József A karthausi c. regénye tematizálja elsőként ezt a problémát.) Akármelyiket válassza is, a lírai szerepalakítás már nem értelmezhető pusztán műfaji-esztétikai dimenzióban. Már nem arról van szó, hogy a költői nyelv médiumát használva - a romantika programja szerint - elérje az én-élmény teljességét, a világával való tökéletes azonosu43