Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Lezsák Sándor: Gyalai Béla kiállításához
szik, hogy bele is pirultam. Amott Káin és Ábel felpuffadt, püffedt nyomkövetői, emitt pedig az angyal megjelenik Lótnák. Lót családjával menekülhet, de mi hiába érezzük, tudjuk a Nagy Veszedelmet, elfutni, menekülni a Nagy Baj elől nem tudunk, mert ez a mi világunk, földünk, történelmi hazánk. A romboló erőkkel megküzdeni helyettünk senki nem fog. Ezért térek vissza, ezért térünk vissza a Koponyák Hegyére, a Golgotára, az örök reménységhez, Krisztus Arcához. Itt a vörös szívmeleg, piros a vér, soha nem alvad, a napkorong mély tüze izzik, égi fényt ver vissza, s köszöntjük egymást a béke jelével. Immár mélytudatbeli búvópatakok, áramlatok ringatnak képről, képre. S találok biztató, gyógyító jelet a Keresztvitel üzenetében, a Festők arcán, és a földi titkokat, győztes haditervet rejtő Reneszánsz Mosolyban. A vöröslő korszaktól, a Romboló Erőtől búcsút venni még korai, legföljebb a kínok és a drámák színeződnek el, így csak ezektől a képektől távolodom, s nyújtózkodik lelkem nagyot Gyalai Béla impressziókban fogant tájképein. Mit is mondott a műtermi beszélgetésben? „Engem nem a történés izgat, hanem a rend, az állandóság, az élő természet örök rendje.” A Szodomái piacos jajveszék és a nyervákolás után az ellenfényes Holt-Tisza partján ölel magához a gyógyító rend, és képről képre gyűri le, bénítja a Romboló Erőket az Örök Megújulás, az állandó és rendíthetetlen Lényeg, a Teremtés, az Újjászületés jelenvalósága. Életerőtől duzzad a rügy, a bimbó, tombol az almavirág, a cseresznyefa virágos lombja, itt pipacstenger, ott búzatábla, lázas csipkebokor, amott az élő várkonyi Tisza-part viliódzó fövenye, napfénnyel telített, sűrített atmoszféra, a levegőég szemet kápráztató színeváltozásai, és a világító, villanó színek erőterében még a Nagy Semmik is árnyékot vetnek, kitárulkoznak. íme a térképzés mesterfoka. Itt minden foltnak, pöttynek, vonalkának feladata van. Vizuális lépcsők, mélyedések, kapaszkodók, a plain air festészet csodája. A tanyák, a kazlak, kiskapu, az agyontapasztott, de itt-ott vályogig sebzett házvégek, a kisszék, a melegágy, a kötélen száradó dunyhák, és a belső képek, a műterem csendélete, a kiskabát, virágok, vörösbor az asztalon mind-mind folyamatos és akadály nélküli, megállíthatatlan átmenet Gyalai Béla új festői korszakába. Már itt is vagyok a Vízparton, a Kertben, a téli Tisza partján, a virágzó orgona bűvöletében. A képszerkezet egyszerűsége bizonyítja, ahogy a természetben, úgy itt a képekben, körülöttem semmi nem fölösleges. S mindez Gyalai művészetének képteremtő, alkotó ereje, mert eljutott arra a kivételes szintre, hogy a természet részévé maga is úgy lényegült, hogy amit érez, azt képes a vászonra vetíteni. Érték dolgában középút nincsen. Túl a küzdelmes előkészületen, évtizedek gyötrelmein, belső vívódásain, immár Gyalai művészete közösségi értéket képviselő kiállításon érzékelteti a Teremtő Erő és a Romboló Erő viadalát, s ki-ki a személyisége, helyzete, sorsának alakulása szerint meríthet keresztény hitet, erőt a napi próbatételekhez, s találhat magának kis szigeteket ebben a bulvárosodó mocsárvilágban, ebben a Szodomái piacos nyervákolásban, jajveszékben. Erre a kis szigetre térek most vissza Gyalai Béla képeiről, s már nem a látszat, már nem is optikai csalódás vagyok a talpalatnyi kis szigeteken álló közönség, közösség előtt. 3
