Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban
Hallgassak-e, mivel szeretlek, Miként atyámat szeretem? Hallgassak-e, mert teneked sem Fáj majd úgy a szó, mint nekem? Hogy is tehetted, amit tettél, Az isten szent szerelméért! - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Azért hagyád el a múzsákat, Azért tevéd le lantodat, Hogy, földre szállván az egekből, Tüstént besározd magadat. Sarat, sarat kell látnom rajtad! Inkább szeretnék látni vért. - Nem én tépem le homlokodról, Magad téped le a babért. /.../ Te voltál a nemzet költője? Te írtad azt a Szózatot, Mely szólt egy országnak szivéhez?... Azt most már szétszakíthatod, Mert hieroglif lett belőle, Amelyet senki meg nem ért. - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.” Az első strófák olvastán úgy tűnhet, hogy a politikából kisodródott Petőfi a költői pozíció magaslatából akar fellebbezhetetlen ítéletet mondani a reálpolitika uszályába került pályatárs felett. Az ötödik versszak azonban megtöri ennek sodró erejű, romantikus attitűdű indulatnak a logikáját: „Mit bánom én, hogy ott nem magad vagy, Hogy ott száz és száz van veled? Habár ott volna valamennyi. Itt kéne lenni teneked. Ha a költő is odahagyja, Ki küzd aztán a jó ügyért? - Nem én tépem le homlokodról, Magad téped le a babért.” A próza nyelvén: nem az a kiábrándító, hogy a többség a reálpolitikai szükség- szerűség szerint szavazott, ’csupán’ az, hogy Vörösmarty - legalábbis Petőfi szerint - nem vállalta a költő feladatát: a kitartást egy eszme mellett a reménytelenség, a biztos kudarc tudatában is. Nem vállalta a valóság erőivel szembeni oppozí- ciót egy virtuális érték metafizikai igazsága védelmében. Ne hagyjuk szó nélkül, hogy Petőfi nem mérte fel Vörösmarty dilemmájának egész súlyát: nem számolt 36
