Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet

áramra fölfigyel, róla leképező érzetet szerez, majd ilyen célra el is kezdi használni a csecsemő. Hogy ilyen légárama egyáltalán van, arra szópás közben kell rájöjjön, mert szívni^ is, '-►nyelni is csak a nyelt *' előre-hátra mozgatásával, s a légáram ugyanezen eszköznek a garatkörnyéki részekkel együttműködő tagolásával, szükséges időnkénti megszakításával lehet. Ez minden nyelvi tagolás alapja is.

A szopás közbeni ösztönös légáramtagoló nyögéshangok, ill. a sírás hang- és testtáj- érzeteinek egymáshoz rendelődése készíti elő magát az anyaszólító hangot is, amely még leginkább kielégíthetné a nyelvészet „magánhangzó” fogalmát. Am már itt sem „akadály nélkül” távozik a hangképző légáram. Az első „akadályt” éppen azok a hangszalagok képzik, amelyekről a pozitivista nyelvészeti terminológia szintén tév- tanokat vetett el. A hangszalagokra az értelmes beszédhangok jelentős részének képzéséhez egyáltalán nincs is szükség, csak a zöngés hangokéhoz. Ezért pontosabb volna „zeng(et)őszalag”-nak hívni. A csecsemő szólítóhangjának lényege az ezen produkált zönge. De már erről a zöngéről is csak a pozitivista nyelvészeti eltérülések beidegződésére tekintettel mondtuk föntebb, hogy „artikulálatlan”. Már a hangszalagok „tudatos megzengetése” is artikulációs mozzanat. A szólító szándék célbajutá- sát segítő légáramerő-növelés is az. Az egyetlen artikulálatlannak tekinthető, mert nem szándékolt mozzanat az a H-elem, amely „csak” a képzési hely környezetének sajátságai folytán tevődik hozzá ehhez a hanghoz. Magához a szólítóhanghoz ugyan nem tesz hozzá semmit, sőt „hozzátevődésével” éppen hogy vesz el a hatékonyságából (artikulációs feszességéből, hatótávolságából). Ugyanakkor a szólítóhang e komplex képzéshelyi érzete lesz majd alkalmas a „zöngés” és a „zöngétlen” beszédhangok szétválasztására. Egyfelől a zöngétlenek, köztük majd a magyar H-nak a hallásküszöböt elérő megformálására, másfelől a „csak zöngé”-nek tűnő „magánhangzók” kielemzésére.

Am a magánhangzók a csecsemő legnehezebb hangjai közé tartoznak. Illyés Gyula az A hang első megformálásakor jelentette ki lányáról, hogy nyolc hónapos korában vált „magyarrá”. A többi magánhangzó igazán korrekt megformálása se sokkal előzi meg az A-t. Az Á csak azért az egyik legkorábbi hang, és egyben a legtöbb nyelv „alapmagánhangzója”, mert már a csecsemő szólítóhangjának efféle hang a zön- geeleme. Miért? Ugyanazért, amiért az M/N hangpárost a hangérzetek origójának mondtuk. Felnőtt is eljátszhatja, hogy a szólítóhangból indulva hol M, hol N hangot képez. A M- vagy a N-tapadás megszűntével „tiszta” A hangzik. E játék közben megképződik az „and” és a „mama” mindkét „nemzetközi” gyermekszó. S kiderül, hogy a M/N kettőshanghoz hasonlóan az A képzésekor is az alapálláshoz legközelibb állapotban van a képzési hely. Később, amikor már kezecskéjével is végigkutatja a hangok helyét és útját, azt is „hozzátudatosítja”, hogy az A van valamennyi közül a „legmesszebb”. Elérhetetlen. Ez a képzéshelyi érzet, mint ennek a hangnak a jelentése raktározódik el a kisgyermek nyelvi emlékezetében. Itt a gyökere a (meg)tagadó felnőttnyelvi „A^’-nak.

A „magánhangzó” és hangjelentése

De mi a helyzet a többi magánhangzóval? Ezek előtt sincsen képzéshelyi akadály, képzési helye és módja azonban mindegyiknek van. Nem is akármilyenek! Az „aka163