Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
sőt az egész arcon is. A kicsiny gyermek számára világfelfedező alapélmény az anyai száj és az anyai arc elmélyült tanulmányozása. Csak az anyák tudják, hogy miért és milyen sokáig képes a piciny gyermek nézni ezt az arcot, amely a legintenzívebb környezeti élményterep minden ember élete során. Az éltető, becéző, kényeztető táj emberré tevő alapélménye az anyai arc és az anyatest gyönyörűséges fölfedezése. Ekkor és így kezdődik a nyelvi kómyezetazonosítás, az anyanyelvi egyedfejlődés legfőbb alapvetése. A hang először válik érzeteké kapcsolatává. Szeretetnyelvként ekkor alapozódik meg a nyelv mint anyanyelv. A tapadásérzet és az anyaszólító hang Az anyanyelv alapja az anyai hang, amelyre minden későbbi nyelvi jelentés épül. Képtelen és halálosan (el)téves(ztő) a pozitivisták azon igyekezete, hogy az anyanyelv mindent eldöntő lélektani jelentőségét feloldják „a nyelv” általánosított fogalmában. Továbbá az is, hogy a hangot jelentés nélküli „valami”-nek tekint(es)sék, amelyből mégis nyelvi jelentés keletkezik. A „hang” szó a természetes nyelvekben ugyanolyan „közmegegyezésesen önkényesnek” látszón több nevet visel, mint Saussure ökrei. De vegyük akár a magyar han(g)-, akár a német stimm- vagy a laut-, akár a latin-görög irányokba utaló son-/fon- gyökváltozatokat, valamennyi kitüntetett érzetirányokba mutat, amelyek mind az „internacionális” csecsemő általános emberi, mégis már itt kulturálisan másképp súlyozott „anyaérzeteiről” árulkodnak. A son- /fon- a zeneérzet, a gyógyító, ápoló jóérzés irányába utal. A laut- a hallásérzet, a hallhatóság felé, a stimm- az emberi hang szerinti azonosítás, a megtartó törzshöz (=Stamm!) kötődés biztonságérzetének lélektani alapjai felé. A magyar pedig a hallás és a táplálás gyökközössége alapján mutat lélektani háttérerőire. Hiszen a csecsemő legelső anyaszólító hangja is az a szlovák „szonor h”-hoz hasonló hang, amely inkább amolyan artikulálatlan magánhangzó-féle. Még esetleges ,,(h)ö.../(h)e.../(h)é.../(h)a...” megvalósulásaiban azonban már nem csaka későbbi híni igegyökünk rejlik, vagy a lómegállító „Hoóo!” és „Hóóó!”, az emberszólító „Hé!”, a csillapító, békítgető népi „Heee!” szólítószavaink lehetősége. Itt van az univerzálé ősalapja a német és az angol hör-, hear- meg a magyar hír gyököknek is. Nem „véletlen esik egybe” a han(g) gyökkel a ham(m), az egyik legelső gyermeknyelvi „szóé”. Igaz, gyermeknyelvészek sokféleképp fordították már „felnőttnyelvire”, mondattá („Enni kérek!” „Éhes vagyok!” stb.). Most zárjuk azzal, hogy itt van lélektanilag és egyben nyelvileg kódolva az ember egyik legalapvetőbb testilélektani igénye, a birtoklás is. Az általam habeo-kultúráknak hívott műveltségekben nyelvi jelleget meghatározó módon (habeo, haben, have). De a kapó mögött itt is ott van az, aki ad, az anya. Mit is ad? Az anyai hang hallásérzete a kicsiny gyermeknek már önmagában is kellemes emlékeket idéz, de magasságában, zeneiségében külön is gyönyörélmény. Gyönyört ígér a felhangzása is, hiszen az éhség jeleire ébredő csecsemőnek az anya hangja a kellemetlen gyomorérzetek csillapítását, az olvadó elgyöngülésig való jóllakást ígéri. A szeretetsugárzó, mosolygó-szép anyai arc pedig olyan látvány élmény, amely egész életében elkísér minden szerencsés csillagzat alatt született földi halandót. Ezt a gyönyörűnőt keresi öntudatlanul minden férfi. S köti magához majd gyermekei anyját mint ,,-né”-t. Ehhez a komplex lélektani alapélményhez tapad minden testi 157
