Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Kulin Ferenc: A 'modern' posztromantikus fordulata 1848-ban

mozgalmak ideológusai által áhított világforradalom legszuggesztívebb látomását: „A háború istene újra/ Fölveszi páncélját, s kardját markába szorítván/ Lóra ül és végigszáguld a messze világon, Es a népeket, eldöntő viadalra, kihíja./ Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:/ A jók s a gonoszak./ Mely eddig veszte örökké,/ Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma/ Vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az ítélet,/ Melyet ígért Isten próféták ajkai által./ Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,/ Az örök üdvesség;/ s érette a menybe röpülnünk/ Nem lesz szükség, mert a meny fog a földre leszállni.”

Az 1848-as események csak egy pillanatra villantják fel egy Világforradalom’ - de legalább az európai kontinens egészére kiterjedő radikális ’rendszer- változás’ - lehetőségét, s csakhamar felszínre hozzák a modern kor legmélyebb ellentmondását, mely szerint az ’uralkodó eszmék’ nem békíthetők össze az uralkodó érdekekkel. Az alkotmányos forradalom győztesei - a köznemesi és arisztokrata származású reformpolitikus elit kormányzati szerepet vállaló tagjai- az első pillanattól kezdve tudják, amit Petőfinek keserves tapasztalatok árán kell belátnia: az eszmék nevében alkalmazható erőpolitika tökéletesen esélytelen az érdekek védelmét szolgáló hatalmi mechanizmusok túlerejével szemben. Ha pedig „a jók s a gonoszak” küzdelme egy „vértenger” árán sem vezethet a „jók” győzelméhez, ha az „ítélet” után nem az igazi élet, csak az újabb rabság korszaka kezdődhet, a közérdekű erőszak-alkalmazást erkölcsi érvekkel sem lehet igazolni. Az értelmetlen életáldozat nem lehet személyiségprogram. A modern kori társadalomfejlődést részint kísérő, részint katalizáló eszmetörténeti folyamatok etikai ’termékének’ használhatatlansága a magyar polgári forradalomban lepleződik le.

A világforradalmi lendület megtorpanásának két, egymástól jól megkülönböztethető oka van. Az egyik szociológiai természetű. Az a pozíció tudniillik, amelyet a saját történelmi küldetésére már-már megszállottan készülő költő kijelöl magának - „örök” tanulság ez a mindenkori művész-értelmiségnek - csupán a romantikus fantázia terméke, a valóságban nem létezik. Március 15-e történései még táplálják ezt az illúziót, de a következő hetek nem igazolják, hogy Isten „lángoszlopoknak” rendelte volna a költőket, „hogy ők vezessék/ A népet a Kánaán felé.” A fennálló rendet elsöprő éhséglázadás, egy paraszt-, vagy polgárháború veszélyének sokkoló hatású felidézése persze generálhat politikai folyamatokat, de ezek a folyamatok nem teremtenek olyan szerep-lehetőséget, amelynek felvállalásával egy írástudó az események kezdeményezője és irányítója lehetne. Petőfi morális ösztönét dicséri, hogy a dicsőséges nagy nap után néhány hónappal megérti és ’feldolgozza’ politikusi karrierjének folytathatatlanságát. „...ébren és teljes lélekjelenléttel vártam a letaszítás pillanatát, és ennek köszönhetem, hogy nem a fejemre, hanem a talpamra estem.” - írja majd egyik publicisztikájában. És ugyanebben az írásában jut el a költészet és a politikum merőben új minőségű - a vátesz-sze- repet, mi több: a romantika világképét, művészetfelfogását, zsenielméletét messze meghaladó - viszonyának a megértéséig. Jól tudja, hogy „népszerűtlenségének fő oka” a királyok ellen lázító verse volt, s hogy ez a vers azért vált az ellene indított- őt spionnak, muszka kémnek bélyegző - rágalomhadjárat célpontjává, mert az alkotmányos keretek közötti konszolidációval szemben is felvillantotta a forradalmi erőszak alternatíváját. .. .„a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mos32