Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Békés Vera: A Nagyszótár körüli kortárs vitákról tudományfilozófiai megközelítésben

vélemény előtt, anélkül, hogy azok egymás szövetségeseivé kívánnának vagy tudnának válni hosszabb távon.

így történt ez a NSz. körüli kortárs viták esetében is: a győztes Hunfalvy-Bu- denz-Szarvas-Simonyi nevekkel fémjelzett iskola egyszerre aratott győzelmet a „török-párti” de a történeti-összehasonlító nyelvészet alapelveit elfogadó Vámbéry- féle (paradigmán belüli rivális) irányzat és a Czuczor-Fogarasi-Toldy-Ballagi-féle régi paradigmához tartozó romantikus-liberális nyelvfilozófiai (korábban uralkodó paradigmához tartozó) iskola felett.

Mindannak ellenére tehát, hogy a régi, romantikus liberális iskola sorra teljesítette alaprajzában vállalt, nagyszabású feladatait: győzelemre segítette a nyelvújítást, úgy, hogy elvileg és gyakorlatilag is fellépett a nyelvrontás és a minden határon túlmerészkedő neologizálás ellen; elkészült éremmel ünnepelt szimbóluma, A magyar nyelv szótára, s jó ideig sikerült a nyelvészeti irányzatok közötti vitákat közös csatornákban tartani, végül is nem tudta megakadályozni a nyelvtudományt fenyegető szakadást.

A hetvenes években színre lépő, a „Magyar Nyelvőr” és a „Nyelvtudományi Közlemények” körül csoportosuló új nyelvész nemzedék körében egyre erősebben hatottak a pozitivizmus eszméi. Feltehető, hogy mindez nem független az akkor kezdődő általános gazdasági, politikai és a nyomukban járó értékválságtól, amit a történészek a liberális illúziókkal való leszámolás korszakának neveznek. A bekövetkező szociálpszichológiai fordulat45 kedvezett a pozitivizmus új eszméi iránti bizalomnak. így történt, hogy ahogy szerte Európában, úgy hazánkban is végbement a paradigmaváltás, aminek során „a konzervátor ifjúság az újító vénséget”, a „betűrágó meddő tudákosság az alkotó genialitást”44 kiszorította a tudományos közélet legfontosabb színtereiről (Akadémia, sajtó, iskola).45

Több mint száz év távlatából nyilvánvaló, hogy a temérdek jogos vagy igazságtalan bírálat ellenére Czuczor és Fogarasi Nagyszótára nemhogy veszített népszerűségéből, hanem éppen ellenkezőleg: mind a szakmai körökben, mind azon túl egyre növekszik iránta az érdeklődés.

S azt tapasztalhatjuk, hogy az etimológiai vizsgálódások terén folyó újabb kutatások nemegyszer őket, a romantikusokat igazolják. Sőt, a belső keletkezésű magyar szavak kutatói közül manapság egyre többen elfogadják Gáldi László fel(be)is- merését: a belső fejlődésű szókincsünk, - vagyis a NSz. nyelvszemléletére nagyonis jellemző - területe az, „ahol a mai nyelvész legtöbbet köszönhet még Fogarasi tegnap oly ‘délibábosnak’ vélt elméleteinek is.”46 Tudjuk, hogy ezen elméletek ’leg- délibábosabbikának’ a hangmetafizikai elveken alapuló gyök-elmélet számít - („Építsük szóelemzéseinket a’ hangok és eszmék rokonságára, ez úton juthatunk a’ legbiztosabb eredményekhez. így leljük fel az emberi észnek egyszerű és egyenlő működését”47) - Gáldi viszont éppenséggel ezen a téren is úgy látta, hogy előbb- utóbb szükség lesz a szótár jelentőségének újragondolására, minthogy „...már jó száz év előtt is helyesen ismerte föl a CzF. szerkesztősége, s elsősorban a Szarvas Gábor részéről túlságos kíméletlenséggel támadott Fogarasi János, a nyelvünk belső fejlődését irányító sajátosan magyar, sőt, finnugor szellemű „homo ludens”-t, vagyis azt az „énünket”, mely szinte a költői nyelv szuggesztív eszközeihez folyamodva a gondolat minél plasztikusabb megelevenítésére törekszik: a belső kelet16