Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Békés Vera: A Nagyszótár körüli kortárs vitákról tudományfilozófiai megközelítésben
kenységét, akik „tüntető előszeretettel látszanak azon buzgólkodni”, hogy „minél több szóról mutassák ki, hogy idegen eredetű”20, mert „Nem tudják, vagy nem akarják megérteni és átlátni, mily fontos és nagyjelentőségű tényezők a jövevényszók minden nép műveltsége történetének megállapításában”21. Nem, a régi iskola az újmódi kutatás preferenciáit és módszerét ítélte egyoldalúnak és végső soron terméketlennek. Fogarasiék a történeti nyelvmozgásról és nyelvhasonlításról úgy tartják: „mellőzhetetlen élőmunka a philosophiai nyelvtudományhoz, vagyis a nyelvphilosophiához, mint az elméleti nyelvszemlélet legfelsőbb álláspontjához. Ez egyengeti útját és veti meg alapját a nyelv megismerésének, lényegében s igaz valójában, mely a reflectáló értelemnek elérhetetlen, de kizárólag történeti állásponton sem lehet elérni.”22 (Nem térhetünk ki ezen a ponton a kérdés nyelv- és tudományfilozófiát érintő vonatkozásaira. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a nyelvi jel önkényes illetve nem feltétlenül önkényes mivoltának kérdésében elfoglalt álláspont csak a XIX. század vége óta tölti be azt a sajátos vízválasztó szerepet a nyelvtudományban, amelyet manapság neki tulajdonítunk. Ilyen vízválasztók, amelyek paradig- matikusan különítik el egymástól a kérdésben eltérő álláspontot tartalmazó elméleteket, más tudományokban is működnek: így pl. a biológia elméletei paradigmatikus módon különválaszthatok a tekintetben, hogy elfogadják-e vagy nem az egyedi életben szerzett tulajdonságot nem-örökölhető voltának posztulá- tumát (Darwin), avagy nem zárják ki ezt a lehetőséget (Lamarck). 1856-ban Hunfalvy Pál „Magyar Nyelvészet” címmel önálló szaklapot indított, melyet a kibontakozó új összehasonlító nyelvtudomány fórumának szánt. 1862-ben pedig az Akadémia megbízásából a mai napig is működő folyóiratnak, a „Nyelv- tudományi Közlemények”-nek lett az első főszerkesztője. Mindkét orgánumban tovább folytatódott a polémia. Eleinte helyet kaptak egymás mellett az akár homlokegyenest eltérő nézetek is, sőt, hosszú ideig olybá tűnhetett, hogy a szembenálló felek szempontjai pusztán kiegészítik egymást. Azonban Hunfalvynak már a legelső felszólalásában világosan jelentkeztek azok a pontok, ahol a pozitivizmus és a romantikus-liberalizmus szembenállása feloldhatatlan. Hunfalvy Pál, tudományos nézeteit fejtegetve már a kezdet kezdetén határozottan szembefordult a romantika alapgondolatával: az egyénnek egyfelől a saját-, vagyis anyanyelvéhez illetve másfelől a később tanult, idegen nyelvhez való aszimmetrikus viszonyának tételével. A pozitivizmus álláspontjára helyezkedve állította: „...A nyelvtudás nem születik velünk, azt tehát szerezni kell; a különbség, melly az úgynevezett [! B.V.] anyanyelv tanulása és más nyelvé között van, bármily nagy is a tanulóra nézve, nem tesz semmit ahhoz, minél fogva mondjuk, hogy mindenkinek tanulnia kell a’ maga nyelvét.”23 S mivel „nincs nyelvlángész, melly az anyja tejével beszítt nyelvet bár egész terjedelmében mindenestül bírhatná”24, ezért a nyelvtudósnak lesz a feladata, hogy közvetítse a beszélők számára a nyelvtudományban rendszerezett nyelvtudást, vagyis hogy megtanítsa nekünk a nyelvet. Hunfalvy a pozitivizmus álláspontjára helyezkedik, amikor a nyelvet olyan objektumként szemléli, „...melynek minden izikéje meglett, minekelőtte az eszmélet tárgyává tehetné”25 - így a tudomány feladata a haladás során (ha nem akarja, 12
