Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Békés Vera: A Nagyszótár körüli kortárs vitákról tudományfilozófiai megközelítésben
A romantika tudományszemlélete a nyelvtudomány célját a nyelv természetének megismerésében jelöli meg, úgy, hogy működésének alapelveit nem az elvont univerzális észtörvényekből, hanem az élő, folyamatos változásban lévő organizmusként szemlélt nyelv „saját kebeléből” fejtsék meg. Alaptétele szerint különbség van a között a viszonyulások között, amit önnön anyanyelvűnk iránt (a saját nyelv), és amit egy később tanult, idegen nyelv iránt tanúsítunk. Anyanyelvűnket normális körülmények között spontánul, mindenféle reflexió nélkül használjuk: „Első viszonyunk a nyelvhöz a természeti, tisztán gyakorlati; e szerint a nyelv ránk nézve közvetlenül adott valami. Úgy tartozik hozzánk, mint lényünk alkatrésze. Annak birtokába önkénytelenül, mesterkéletlen eszközlés nélkül jutunk, nem valamely holt anyag mechanikai elsajátítása, hanem a gondolkodó és beszélő tehetségek önálló dynamikai kifejtése által az élő állapotban átnyújtott nyelvanyagon és nyelvanyagban. Nem úgy használjuk azt, mint külső eszközt, valamely meghatározott czélra, hanem mint a természettől hozzánk tartozó orgánumot, mint bennünk lakozó erőt, reflexió és tudatos számítás nélkül.”11 Az embernek a nyelvhez való természetes viszonya felfogásával szorosan együtt jár a nyelv és gondolkodás közvetlenségének gondolata, hiszen: „Gondolkodunk a nélkül, hogy e mellett egyúttal a gondolkodás törvényeiről - beszélünk a nélkül, hogy a beszéd törvényeiről tudtunk volna. Ezen munkásság tehát, jóllehet munkássága az öntudatos szellemnek, önmaga reflexió nélküli, mely a természeti, or- ganicus működés formájával bír.”12 Ezt a közvetlen, ösztönszerű képességet a romantikus nyelvbölcselet nyelvérzésnek nevezi. A nyelvérzés ilyen közvetlenségével az ember csakis az anyanyelvéhez tud tartozni, és a tétel fordítva is igaz: minden egyes anyanyelvén beszélő emberre a romantikus nyelvfilozófia úgy tekint, „mint a nyelvi élet munkás orgánumára”. Az anyanyelv jelentősége ennélfogva összevethetetlen minden más később tanult nyelvével: „Ez a mi saját és legmélyebb gondolataink közlönye, legbensőbb életünk közvetlen kifejezése, s ez is marad mindenha. Sajátságával áthat és uralkodik egész bennsőnkön; valósággal élő, sajátlag teremtő alkotóerő az. Ellenben minden idegen nyelv csak többé vagy kevésbé külső eszköze a közeledésnek ránk nézve, mely szellemi szükségletünkre annál kevésbé elegendő, minél mélyebben merített gondolatot kell kinyilvánítanunk.”13. „Az emberi öszveségnek” eképpen csak anyanyelvűnk által vagyunk tagjai, tehát a nyelvtudomány első és legfontosabb feladata: „Saját nyelvünk belső titkait kell mindenekelőtt kifürkésznünk.” Ez utóbbi megfogalmazás Czuczor Gergelytől származik, aki ,,A’ magyar nyelv’ etimológiai és hasonlító vizsgálata elvéről” c. értekezésében így érvelt: „Építsük szóelemzéseinket a’ hang és eszmék’ rokonságára, ez úton juthatunk legbiztosabb eredményhez. Úgy leljük fel az emberi észnek egyszerű és egyenlő működését. Elogy ezt tehessük, tudnivaló, saját nyelvünk belső'titkait kell mindenekelő'tt kifürkésznünk. Így a' szók' értelmét nem kívülről foguk becsempészni és feltukmálni, hanem belülről ki fogjuk fejteni... ”14 A saját nyelv titkainak mindenekelőtt való megismerését célul tűző nyelvészetnek három fő feladata van: 1. A magyar nyelvet minden eddigi idegen grammatikai hagyomány nyűgétől megszabadítani (Révainak ez még nem sikerülhetett, aki pedig - ahogy Teleki Jóid
