Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Benke László versei
Elszabadultak a hatalom aljasságai és cselszövései, védtelenek vagyunk, kimondhatják ránk a halálos ítéletet, lassan, cseppre csepp múlik az időnk, s ha elvehetik, el is veszik tőlünk a becsületet. Jónak, erősnek, szabadnak képzeltek minket a szüléink, s gyengék vagyunk, elfáradtunk, világosságra vágyunk és sötétségben élünk, nem álltunk ellene a gonosznak, s nem értjük, miért bűnhődnek gyávaságunk miatt az utódaink. Nem kapnak munkát a fiaink, lányaink, tehetetlen nézzük a ránk szakadó rettenetét. „Hol hibáztam, mondjátok meg, mért nem vesznek föl sehova?” - kódolgat magában a gyermek a végtelen kódmezőkön, kódolja korosztálya szenvedéstörténetét, és süket és néma csönd felel a megfeszítettnek, a merényletre kibiztosított bomba sem felel, sem én. Gyerekeink és unokáink szépségén, jóságán és bizalmán ámulunk, hogy majd egyszer mégis a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart tőlünk várják, hogy elvezessük őket jövőnk boldog templomába, látni szeretnék elődeinket, a teremtőket, a megbüntetetteket, a kiebrudaltakat: a lakatosokat és az esztergályosokat, a szerelőket és a szántóvetőket, a gondolkodókat és cselekvőket - ők a mi gyerekeink és ők a mi unokáink, gyűlölnek gyűlölni, gyűlölnek lopni, az ő kezük nem véres, a mi gyerekeink nem ölnek, dolgozni akarnak, szégyen nélkül, kézenfogva jönnének velünk a gyárba, hogy erőre kapjanak, magukba szívnák az égett vasforgács illatát, hogy ellenállhassanak a gonosznak, és újra nyitnák azt az aknát, amíg szívük dobog. 18
