Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése

már téves újra, mert az itt már „keménynek, fogasnak, igazságtalannak” titulált kritikával, az „elvei szentsége” mellett is, a „tévedésére” és „félreértésére” nem ő, de maga a nemzet fizetett rá. Elnémult a legnagyobbra méretezett és legmagasabb szárnyalású magyar költői hang. De érdeme, hogy itt világosan kimondta azt, amit Berzsenyi soha, hogy ő, Kölcsey, költőzsenit kritizált. „Ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik! - Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhöz nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik, honnan indulsz, hová mégy?... A zseni pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel.”

Berzsenyi öntudattal bírta végig, csak épp erővel és idegrendszerrel nem ezt a húsz évi társtalan és levéltelen támadó magányt. A „véleményi háború” nyomasztó légkörét. A „rútul lobbant per” miatt történt esztétikussá üstököltetést és igazának segítőtárs nélküli állandóan zaklató tudatát. Letargiával jegyzi meg Kazinczynak: „néked is szabad volt velem úgy bánni, mint minden barátimnak teljes életemben, semmi újságot nem tettél velem”. És verseinek „harmadszori kiadására” nyolc évi hallgatás után már hiába jelentkezett ismét Kazinczy. „Szeretném bizonyságát hagyni, hogy te és én egymást mindenkor szerettük.” A szeretet szó meglágyítja Berzsenyit. Válasza ez: „amennyire ily tört, mart ember, mint én még szerethet, szeretlek”. De amit kapott és amit nem kapott Kazinczytól, ezt sem felejti, és mindjárt hozzá is teszi a békülés soraihoz: „téged mint aeszthetikust pedig sok princípiumokban nem szerethetlek”. És a Kazinczy-kiadásnak még a gondolatát is öntudattal és enyhe malíciával így utasítja el: „mivel írásaim több princípiumaiddal ellenkezetten állanak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani”. Az okos és öreg Kazinczy így felel, és ez utolsó levelében különös egyéniségének és szerepének jellegzetes vonása és titka is: „De mi tehát az, a mi kettőnket elválaszt? Higyj nekem, nem tudom.”... Az életben útjaik mindig elkerülték egymást. Igen jelképes, hogy személyesen sohasem találkoztak össze.

E mögött a drámai egymás és az „igazi poézis keresése” mögött Berzsenyi felől remekmű ragyog, mert Berzsenyinek, a zseninek a műve a végsőkig csiszolt tökéletesség. Tökéletes, tehát mindig időszerű Eojtott és megzabolázott szenvedélye: állandó parázs... Verssorai: összeszikrázó, egymást feszítő és szívünkig világító szavak... Versszakai: a gondolat, a zene, a képzelet és kemény ihlet klasszikus szerkezetei. Költői műve életünknek és világunknak - amely szavaival élve „tündér változatok műhelye” - ihletője. így együtt e mű fegyelmével és építkezésének „energiás” szavaival, soraival és versszakaival példa az alkotásra és az életre. így volt és ma is az, és mindenkor ihletője is lesz az egyetemes igényű magyar művészetnek, amelyben, mint A poézis hajdan és most c. versében mondja: „csak egy az igaz, nagy és jó”. Ebben az utolsó, mintegy testamentumot tevő költeményében e három fogalom, „mosolygó jeleimének” vallja a SZÉPET, amely lírai fogalmazásában „mint a szerelem játszi gyönyör kezén” folytatja az ÉLETBEN a teremtést... Szavaival: „Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt!”

87