Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Prágai Tamás: Hogy menjünk fel a hegyre

a test munkája ajánlja az agynak az eszmét, melyből vállalatok, elvek, ideák nemesülnek;

de csupáncsak az agy tisztulata, ez salaktermés, mellékterméke az agynak;

mert a hegy csúcsaira vezető út első méterein elhagy a gondolat is, az eszmék va- karódzása, a röpke kötéltánc - egyetlen eszme marad, legutolsónak: most már egyedül üresedni, levedleni mindent, mint porköpenyét a halál kapujában eldobja a halandó, úgy lépni tovább némán, a semmi felé, súlytalanul, ahogy ő... O... a semmi fodrában evezve;

már nem számít, micsoda aggaszt, meg ki is bántott;

üres! üres! üres! kietlenül üres! elmondhatatlanul, elviselhetetlenül üres! ordítani kell így, vagy beleroppanni, mert fáj az üresség, és két füzetet teleírni verssel ilyenkor legalább, mert ritkán adatik meg halandó szemnek látni az űrt, a nincset, a semmit;

és elhagy ez is. Itt. Most. Ez már az utolsó. Mert az üresség fátyla lehull már. Itt már az Eszme halott. Tükör, gyűrűzik lent a bokánál. Kilépni. Lépni, csak előre. Ez már majdnem a csúcs. Egy lépés van csak odáig. A megvilágosodást kell szembenevetni! Tedd meg, utazó, és fent vagy, egyedül, ama csúcson, ahová fel nem lép soha többé ember, és nem járt ember soha itt teelőtted;

nincs más, csak a szőlőszemben a névtelen isten, a fény jóízű szeretője, a megtöretett, zavaros léből ragyogó, holnapi mámor, misztériumod.

I

Takáts Gyula tollrajza a 70-es évek végéről

18