Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)
mért nem állt meg ott a levegőben? Hiszen éppenséggel történhetett volna a dolog úgy is, azt se felejtsük el, az is egy lehető változat. És vajon miért tört annyi apró darabra, miért nem maradt egyben, épen? Nem, Kocsis úr, én soha nem török ég fölé zúgó magasságokba, nekem nincsenek számottevő, nyomós kérdéseim, nem firtatok semmit. Tudja, én még arra is csak mostanában, felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy a Nagykörút a Dunától a Dunáig tart, azaz végeredményben kört ír le, hiszen nyilván innen ered az elnevezése is! Pálmai ezzel a szokatlanul hosszúra nyúlt és némileg ütemtelen megszólalásával mintha egy kissé kizökkentette volna Kocsis urat. De nem végleg.- Ide vigyázz, te szenvedelmes, nagy-nagy filológus, makacs, fáradhatatlan böngész, tényecskék átszellemült dédelgetője és ringatója - evezett hirtelen más, jelen- tékteljes vizekre Kocsis úr. - Te azt mondod, mélyen a szemembe nézve és onnan olvasva, azt akarod mondani, fiam, édes öregem, cimborám, kenyeres pajtásom, felebarátom, játom, hogy nem csupán egy hetvenöt meg egy nyolcvanegy kilós valami néz szembe, beszélget itt most egymással, nemcsak ennyi kiló hús, csont és velő, nemcsak ennyi ideghuzal, vérlemez és szőrszál, ennyi búval esketett enzim, hormon és mirigy? Csakhogy amott, más tájakon már nincs meg ez a valamiség, ilyesmikkel nem kell számot vetni. Mert az a kis ténybökkenő, hogy ezenközben, tegyem hozzá, valahol Dél-Amerikában már igencsak fölment az affrikáták ázsiója. Pálmai nem tudta eldönteni, végtére is mire akar kilyukadni Kocsis úr. Mintha csak az ő csúfolására árasztaná rá ezt az idétlen, badar beszédet.- Te azt hiszed, nem lehet merő véletlen az, ami van, pedig kinézhetnél néha a saját kútfejedből. Tévedsz, hogy mindez csak a terv, a számítás, a szellem ujja. Csodálkozol, hogy minden úgy összevág, passzol, egybeesik, kvadrál, illeszkedik és klappol, pedig ha nem így lenne, akkor nem volnál te sem, aki ezen csodálkozhatna, elámulhatna, bámulatba eshetne, megejtődhetne, akinek ettől leeshetne az álla. Csak ne szólj közbe, ne szájalj! Túl sokat feleselnél, pörölnél, ellenkeznél. Túl sok a viselkedésedben a dac, hegyelés, visszabeszéd. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, ajánlatot, javallatot, netán útmutatást, ne akarj minden áldott nap, napra nap, naponta, napról napra és nap nap után nyelvelni, replikázni, csatarázni olyan fenekedve, bőszen, ádázul és megveszekedetten, olyan hevesen, vadul, vehemensen, agyarkodva. Igen, mintha csak vele csúfolódna. Esetleg csupán a szókészletét, szógazdagságát fitogtatná? Vagy pedig őt mint korrektort, érdemes munkaerőt dolgoztatná? Hogy ne tudjon foglalkozni mással, mint a szinonimasor szavainak kiválogatásával, a nyelvi pongyolaságok törlésével, kitisztításával ?- Tudsz te valamit Korom Imréről, az elvérzett nagy bajnokról, hallottad már hírét ? Én ebben a zajongó, buborékos korban csakis őrajta, az öttusa egykori fejedelmén felejtem a szemem. Aki a lovaspályán trógerolt, a levert keresztrudakat rakta vissza napestig. Mert alázatra akarta figyelmeztetni a társakat, az utána jövőket. Ez a körvonalas tünemény, kisuram, ezt tenném én a legelső helyre. Mivel minden észérv arra indítana, hogy latrok legyünk, és habár nem előírás, mégis lehet másképp, lehet amúgy is dönteni. Nincs ellene felszólamlásod? Vagy talán kérni akarsz magadnak 158
